Első novellám a blogon

Sziasztok drága Olvasók,
meg is hoztam egy novellát, amit szintén régebben írtam. Ez egy olyan novella, amit lehet, hogy folytatok(tunk) majd, remélem tetszeni fog nektek! :)
Ölel titeket: Em


Parázs

  Ott állt a mező közepén, a szél süvített és hatalmas vihar tombolt. Egy normális ember ilyenkor eszét vesztve rohan fedezékbe, nehogy belécsapjon a villám, de ő csak állt és várt. Hogy mire várt? Arra, hogy a ragyogó tünemény az eget kettéhasítva őt rázza meg. Ez volt az utolsó vizsga, amit ha túlél, végre biztos lehet mivoltában.  Nem messze tőle a földön egy poroltó hevert, szükség esetére.  A poroltó mellet a mobilja volt, kihozta és a mentők számát pötyögte be. Ki tudja, sikerül –e vagy nem.
  A vihar szörnyen tombolt, de a szél kezdett alábbhagyni, ami azt jelenti, hogy a fekete felhők egy ideig még itt fogják csúfítani az eget. 
  Hatalmasat dörgött az ég, még a föld is beleremegett. Fanni csuromvizesen állt és elmerengett. Arra gondolt, hogy régebben félt az esőtől, azt hitte borzalmas és, ha vihar volt rögtön elbújt. De aztán az egyik éjszaka valamiért kikelt az ágyából és kisétált. Olyan volt, mintha álmában tette volna, de aznap volt a legszörnyűbb vihar, amit valaha látott. Leült a földre és hagyta, hogy az esőcseppek mossák az arcát. Úgy érezte minden csepp vigaszt nyújt. Mintha tudták volna, hogy mit kell mondaniuk ahhoz, hogy jól érezze magát.
 Nagyot mennydörgött és utána egy villám hasította keresztül az eget. Fanni az ég felé nyúlt, hogy elérhesse a csillogó gyönyörűséget és a villám is lenyúlt Fannihoz. De nem csak megérintette, hanem egyenesen beléáramlott és, ami a legfurcsább volt, hogy a lány ezt is élvezte. Örült, hogy az esőcseppeken kívül a villám és meglátogatta és ott van vele. De aztán hirtelen még furcsább érzése támadt, és a mutató ujján tűz kezdett el pislákolni. A villám lassan visszahúzódott az égbe, de a lány ezt nem vette észre, a táncoló lángocskákra figyelt. Megmozgatta ujját és a mozdulattól arrébb repült egy szikra, tüzet ébresztve a lány többi ujján is. Fanni megijedt, lerántotta a kezét a tűz pedig a tenyerét kezdte nyaldosni.  De a tűz most más volt, nem égette, nem okozott fájdalmat. Csak volt. Egy bal kéz nyúlt a jobb felé és a tűz boldogan kapta be a kicsi ujjacskákat. Bal kézen is lemászott a tenyérbe és boldogan nézelődött. A bal kéz fellendült és hatalmas sebességgel repítette el a tüzet. Egy puszta ponton ért földet, ahol csak fű volt, de a tűz porig égette azt is. Haladt tovább és már majdnem elért egy fáig, amikor egy kéz ökölbe szorult és a tűz kialudt. Hirtelen hatalmas mennydörgés törte meg a csendet.
  Fanni még mindig a mezőn állt, de most a bal keze ökölbe szorult és egy pontot bámult. A mennydörgéstől magához tért, szép lassan kioldozta ujjait egymás szorításából és felnézett az égre. A villám vágtatott le hozzá, de ő most nem nyúlt fel érte, csak nézte és nézte. Meg se bírt mozdulni csak nézte az emberfeletti égi tüneményt. A villám végre elért hozzá és belecsapott, de Fanninak ez nem fájt. Amint az enyhe rázkódás elért a kezéig a tenyeréből lángcsóva tört elő. Úgy nézett ki, mint egy élő lámpás, ezért kicsit beljebb húzta ujjait, hogy a tűz parázzsá váljon.  Felemelte kezét és felnevetett. Ez inkább bolond nevetésnek tűnt, de ő mélyen legbelül örült, hogy ég. Örült, hogy nem csak képzelődött tíz évvel ezelőtt, amikor először meggyulladt. És annak is örült, hogy a villám nem végzett vele. Felemelte a bal kezét és elhajította a tüzet. Majd a másik kezével is megismételte ezt a mozdulatot és a mező égett. Aztán ujjait mozgatta összevissza és képeket alkotott a tűzből. Majd neveket írt le, aztán eloltotta a tűz egyik részét, a másikat pedig a kezébe vette. Csak nézte és nézte aztán gyorsan eloltotta és elrohant. De valamit a mezőn felejtett.
      -Anya, apa ébren vagytok? –suttogta bele egy lányhang a sötét házba. Sóhajtott, amikor nem kapott választ és felosont a szobájába. Ledőlt az ágyára és megpróbált elaludni, nem akarta, hogy a szülei holnap karikás szemekkel lássák. Azt mondta, hogy korán lefekszik, mert nagyon fáradt, de igazából kiosont a hátsó ajtón, hogy meggyújthassa magát. De nem tudott aludni, túl sok volt neki, ami ma este történt. Muszáj volt átgondolnia a dolgokat és rá kellett jönnie, hogyan tovább. Hiszen most már biztos volt benne, hogy képes játszani a tűzzel. Amint az áram belefut a testébe, valahogy felgyullad. De ez a tűz nem fáj, nem éget és, ami még furcsább Fanni irányítani is tudja a tüzet. Ide –oda dobálhatja, növelheti és elolthatja. De vajon mire jó egy ilyen szupererő? Kinek válna hasznára a tűzgyújtás? Még ha lenne valaki, aki ellen harcolhat… De így csak felesleges. Fanninak végül mégis sikerült álmot lehelnie szemére.
  Másnap reggel, amikor a nap besütött az ablakon már nyoma se volt az esti viharnak. Holmi látomásnak tűnt csupán, ami időközönként tovaszáll. De a lányban megmaradt az élmény és a rengeteg kérdés. Álmában magát látta, ahogy felgyullad és felgyújt egy erdőt. Aztán eloltotta az erdőtüzet, de mindenki csak szidta, amiért ilyen kárt okozott. Nem tetszett neki a veszély, amit az álma súgott. Nem tetszett neki, hogy ennyi kért lenne képes okozni.
  Fanni egész nap a válaszon, a megoldáson agyalt, hogy hasznossá tehesse képességét. Délutánra támadt is egy kósza ötlete, de nem volt elég bátorsága hozzá, hogy kipróbálja. A lány arra gondolt, hogy lehetnek mások is, akiknek ilyen képességük van. Lehet, hogy ők tudják, miként fordítsa hasznára ezt az erőt. Ezért meg kell találnia őket, csak az a baj, hogy nem tudja, hol keresse. Ezért gondolt arra, hogyha ő nem találhatja meg őket, majd ők fogják megtalálni őt. Ezért nyilvánosan tüzet kell keltenie. De ehhez nem volt elég ereje és bátorsága. Elvégre, lehet, hogy ilyen emberek nem is léteznek, lehet, hogy egyedül van és akkor mi lesz? Mi történik majd, ha az orvosok elcipelik tudományos kísérletekre? Vagy ha UFO –nak nézik és megölik? Fanni nem akart meghalni. Kiskorában sokszor gondolkozott azon, hogy milyen jó lenne, ha tudna varázsolni vagy más különleges képessége lenne. Aztán nagyobb lett és az iskolában ciki lett a túlzott fantázia, ezért a lány mélyen elnyomta magában álmodozó énjét. De kiirtani sose tudta, mindig ott lapult benne, arra várva, hogy egyszer visszavehesse az uralmat gondolatai fölött. Ez az elvarázsoltság meglátszott a lány öltözködésében is, mert nagyon szerette a különleges ruhákat, amik nem ugyanolyanok, mint a többi. És, mint minden másnak, annak is eljött az ideje, hogy Fannival megmagyarázhatatlan dolog történt. A lány fejében már megszületett egy csoda csapat képe, akik repkednek, szupererősek és természetesen harcolnak a gonosz ellen. És a lányt nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy ő is oda tartozik.
  Sose tartozhatott igazán sehova, mindig a kis különc volt, akit mindenki messze elkerült. Néha persze voltak barátai, de ők nem igazi barátok voltak, csak megszánták és megajándékozták társaságukkal. Fanninak nem esett nehezére lekoptatni őket, pár kényelmes megjegyzéstől örömmel otthagyták. De a lány mindig nézte a többieket, ahogy együtt nevetgélnek és viccelődnek. Az tetszett neki a legjobban, amikor felvidították egymást. Ha valamelyikük szomorú lett, a többiek képesek voltak pár egyszerű szóval nevetésre bírni. Erre Fanninak is sokszor szüksége lett volna, de nem volt senki, aki ezt megcsinálta. A szüleivel jó kapcsolata volt, de az mégse ugyanaz, mint barátok közt lenni. Ezért vágyott a lány most egy csapatra, egy társaságra, ahova tartozhat, és ahol szívesen látják.
  Erőt vett rajta az elhatározás és eldöntötte, hogy a következő viharnál mindenkinek megmutatja, mit tud.

 

                                                        ***

 

  Az esőcseppek ütemesen doboltak az ablakon. Néha megszakította az unalmas csöpörgést egy mennydörgés, de utána folytatódott minden tovább. Bárentőben vihar volt és ennek Fanni nem örült. Azt hitte lesz még egy kis ideje mielőtt meg kell mutatnia a nagyvilágnak a titkát. Kiverte a hideg veríték, ha arra gondolt, hogy milyen arcot fognak vágni az emberek, ha meglátják égő kezekkel…
  De innen már nem volt visszaút. Túl erős volt az elhatározása és a remény, hogy megtalálják, azok a bizonyos varázslények.  Ezért remegő kezekkel a telefon után nyúlt.  Kétszer kicsengett, aztán valaki felvette.

          -Jó estét, itt a Bárentői Híradó, Atilla vagyok, miben segíthetek? –Fanni halkan sóhajtott, félt, hogy rosszul emlékszik a telefonszámra, de úgy tűnik elég jól megjegyezte. Kicsit elmélyítette a hangját és beleszólt a telefonba.

         -Jó estét, az én nevem Meinor István, és farmer vagyok. –a hangját ijedtre váltotta. – Gondoltam érdekelné magukat, hogy itt van egy leány kint a réten és valami tűzet gyújtogat!

          -Természetesen érdekel minket! Pontosan, hol is van ez az eset? –kérdezte Atilla kíváncsian. Úgy látszik Fanni elérte a célját.

           -Hát, itt a házunk előtt! –mondta Fanni és majdnem elnevette magát. A szomszédjukat próbálta utánozni, aki egy kicsit lassú felfogású volt.

           -Jó, de hol laknak maguk? –kérdezte Atilla és kezdett türelmetlen lenni.

           -Hát, itt a Diófa utca 48 –ban! –válaszolta a lány.

-          -Rendben, hamarosan ott vagyunk! Köszönjük a hívását, esetleg még egy interjút kérhetnénk majd magától? –mondta az újságíró gépies hangon a szövegét. Tuti, hogy ezt minden hívásnál el kell mondaniuk. gondolta Fanni.

-          -Hát, úgy gondoltam, hogy lefekszem aludni. Biztos más is látja ezt az őrült leányzót, készítsenek vele interborjút vagy micsodát.  –mondta Fanni visszafojtott nevetéssel.

-          -Interjút! Rendben visszhall! –zárta rövidre Atilla.

-          -Visszhall! Ezek a technika vívmányai… nem tud rajtuk kiigazodni az ember…- motyogta még oda a lány a hitelesség kedvéért.  Letette a telefont és elindult az ajtó felé. Elkezdett görcsölni a hasa az izgalomtól és bár a telefonhívás jó kedvre derítette (sokszor utánozták a barátnőivel a szomszédokat és mindig hatalmasakat nevettek rajta), visszatért a nyomasztó félelme, hogy mi történik, ha egy laborba viszik.

  Reszkető kezekkel nyomta le a kilincset, ami halkan nyikorgott egy kicsit, aztán engedett. Kilépett a hűvös félhomályba és kisétált a mezőre. Még nem ment le a nap, fél öt körül lehetett, de a viharfelhők teljesen eltakarták a napot és besötétítették az eget. A mező már nedves volt, az eső még csak csöpörgött, de látszott, hogy lesz ez ennél még rosszabb is.
  Fanni most nem a mező közepére sétált, hanem kicsit arrébb ment, közelebb a házakhoz, hogy mindenki jól lássa. Hiszen nem lehetett száz százalékig biztos benne, hogy kijön egy újságíró.
  Nem vett fel cipőt, élvezte, ahogy a nedves fűszálak csiklandozzák a lábát. A citromsárga pulcsi pöttyös lett a rácsöppenő esőcseppektől. Fanni nagyon szerette ezt a ruhadarabját és most kapóra jött, hogy messziről is látszódott a rikító pulcsijában és a narancssárga farmerjában.
 Az esőcseppek egyre hevesebben zúgtak lefelé az égből és Fanni fülében visszhangzott az első mennydörgés. A vihar még nem volt Fanni felett, mert a villám késett, de a lány így is érezte az elektromosság ismerős mardosását. Még nem gyulladt meg, de biztos volt benne, hogy a következő villámnál tűzre kap.
  A nedves úton egy nagy kocsi közeledett a mező felé, kerekei meg –meg csúsztak a vizes betonon. Fanni dermedten nézte, ahogy lefékez az autó és kiszállnak belőle az újságírók. A következő mennydörgés már sokkal hangosabb volt, de az újságírók figyelmét lekötötte a különböző kamerák kipakolása a kocsiból. Fanni még mindig a pakolászó embereket bámulta, amikor a villám átsiklott a sötét felhőkön és vészesen közeledett a föld felé. A lány számára minden lelassult, érezte, ahogy a villám megbizsergeti a fejbőrét, amikor behatol a testébe, aztán érezte, hogy melegednek az ujjai. Minden sejtje megváltozott, a villám energiája kiszabadította belőlük a szikrát, Fanni bőre is átalakult, hogy ne tudjon meggyulladni. Felpislantott az első szikra, a szikrából láng lett, a lángból pedig tűz, ami tovább terjedt a lány többi ujjára, majd a szél miatt Fanni másik kezét is beborították a lángok. Az újságírók szájtátva bámulták a neon lány égő kezeit és Fanni kész volt a műsorra. Összeszedte magát, hátralendítette a kezét és nagy lendülettel előre hajította a lángokat. Egy fát talált el a tűz, ami gyorsan lángra kapott. Az emberek már kezdtek megijedni, de Fanni folytatta. Megforgatta ujjait, így formálta, rendezgette a fát felemésztő lángokat és amint ezt megunta, véget vetett az égetésnek. A férfiak és nők, még mindig kábán bekapcsolták a kamerákat és a lány az esőcseppek dörömbölése miatt halkan ezt hallotta:

-          -Élőben jelentkezünk Bárentő egyik mezejéről, ahol egy lánynak lángra lobbantak a kezei! Valami fényjáték lehet a dolog mögött, de mindenesetre nagyon különleges a látvány. –ezzel az összes kamera a lány felé fordult.

  Fanni nem habozott a másik kezéből is elhajította a lángokat, közel az újságírókhoz. Ezzel is elkezdett játszani és egy embert formázott az tűzből. Megmozdította a lángember jobb karját és intett egyet vele. Ezután tett két lépést előre és mosolyra húzta a tűzember ajkait. Az ember összeesett és újra formátlan tűz lett belőle, de Fanni még nem végzett. A lángokat hattyú alakúra formázta, még kis tavat is alakított a madár alá. A hattyú a forró tavon úszkált, a csőrét bele- bele mártotta az égő vízbe.
  Az emberek elnémultak és a lány észrevette, hogy a bemondó nő karja remeg. Eloltotta a tüzet és szépen lassan odasétált a megnémultakhoz.

-          -Jó estét, Fanni Rodnall vagyok, 12 éves. –magabiztosnak próbált tűnni, elvégre élő adásban volt, de ez nem igazán sikerült neki. Izzadt a tenyere és félt.

-          -Szia, F…Fanni én Amanda vagyok. Hogyan gyújtottad azt a tüzet? –fogott bele Amanda habozás nélkül. Bár először megbicsaklott a hangja,  felvette műmosolyát és ijedt szemmel Fannira meredt.

-          -Hogy őszinte legyek, nem tudom. –felelte Fanni. Erre kicsit megnyúlt a műsorvezető arca.

-          -És mióta vagy képes erre? –folytatta Amanda. Körülöttünk elkezdtek kivilágosodni a házak ablakai.

-          -Legelőször hatéves koromban jöttem rá, hogy képes vagyok rá. Lehet, hogy már előtte is tudtam.  –Fanni ekkor vette észre, hogy a kamerások keze enyhén remeg.

-          -Fanni, úgy gondolom, rendkívüli tehetséged van! Nagyon kíváncsi lennék, hogy milyen eszközökkel érted el ezt a hatást. Mihez akarsz kezdeni ezzel a tehetséggel? –kérdezte Amanda és az arcszíne kezdett visszatérni. A lány meg tudta érteni a helyzetét, ő se szívesen lett volna ilyen helyzetben. Hiszen, ki tudja mikor csap le megint a villám…

-          -Nem csinálok majd semmi különöset, csak hazamegyek és megpróbálom tovább élni az életemet.  –ez volt az első kérdés, amikor Fanni nem az igazat mondta, mert az így hangzott volna: ’Megvárom amíg értem jönnek és ha ez megtörtént elmegyek velük. Végre egyszer az életben barátaim lesznek.’

  A riporternő következő kérdését egy mennydörgés nyomta el. És a hatalmas robaj után újra lecsapott a villám. Fanninak az utolsó emléke a villám képe volt és valami sötét, ami miatt nem látta az eget.

 

                                                              ***

 

A lány bőre puha anyaghoz simult, amikor elmozdította a karját és kinyitotta a szemét.  A halvány derengésben látta egy szoba körvonalait és a világos lila falakat. Otthon volt, a saját szobájában. Kicsit elmozdította a fejét, de rögtön fájdalom nyilallt bele. Teljesen letaglózta Fannit ez a hirtelen nyomás a fejében. Pislogott még párat, aztán erőt vett magán és megpróbált felülni. Hihetetlenül sajgott, zúgott és fájt a feje. Megszédült és a következő pillanatban már a padlón térdelt. Szerencsére nem a fejére esett.  Felkászálódott a földről és körülnézett a szobában. Ismerős tárgyak vették körül, viszont az ajtó be volt csukva. Sose csukták be az ajtókat, mert amikor még kicsi volt a szülői hálószoba melletti kis kuckóban aludt és a szülei mindig nyitva hagyták az ajtókat, hogy halják, ha valami baj van. Ez után persze mindenki megszokta, hogy tárva –nyitva állnak a „fadarabok”.
  Fanni odabotorkált a szoba másik végébe és lenyomta a kilincset. A következő pillanatban már ismerős ölelést érzett. Viszonozta az ölelést és odalépett apjához is. A szülei az ajtó előtt kuporogtak, várva mikor lép ki a lány.

-          -Jaj kicsim, annyira aggódtam! Jól vagy? –kérdezte az anya, már így is halvány mosolya megremegett.

-          -Persze, csak valamiért nagyon fáj a fejem.  –válaszolta automatikusan a kobakjához nyúlva.

-          -Jól lecsapott az a riporternő! –mondta az apa elmosolyodva és megveregette a lánya vállát, de a keze most nem volt olyan biztos.

-          -Ő csapott le? Zúg a fejem és nem emlékszem sok mindenre… - mondta Fanni.

-          -Miután látta, hogy a villám lecsapni készül a mikrofonjával hatalmasat ütött a fejedre, mire te ott helyben elájultál. –mondta a férfi és kicsit megkeményedtek a vonásai. Vajon aggódott értem? –kérdezte magában a lány.

-          -Meg is ölhetett volna! Ha valami komolyabb bajod esik én esküszöm, hogy..

-          -Ugyan már Vera! Ne túlozd el! –vágott felesége szavába Péter.

-          -Nem haragudtok, hogy nem mondtam el? –kérdezte szemét lesütve Fanni.

-          -Dehogy drágám, megértjük! Egyáltalán nem haragszunk! -mondta Vera, de a hangja bizonytalan volt.

-          -Mi mindig is tudtuk, hogy különleges vagy! Ugye majd elárulod, hogy csináltad? –kacsintott a lányára Péter.  –Viszont, akik ezt nem tudták, most kint várnak… rád.

  Fanni visszament a szobájába, gyorsan magára kapott valami ruhát és kiment az udvarra. Rengeteg ember nyomorgott kint, sokak kezébe fényképezőgép volt, volt olyan is, aki üres kézzel jött. A lány néhányat felismert az iskolatársai közül. Vakuk kattogtak és kérdések repültek a lány felé, viszont Fanninak nem volt kedve válaszolgatni. Visszarohant a házba és lerogyott egy fotelba. Nem így képzelte el. Úgy képzelt, hogy, csak a csodacsapat lesz kint a kertben és megkérdezik tőle, hogy velük tart –e. Erre ő igent mond, odalép hozzájuk, integet a szüleinek és egy óriás villába teleportálódnak. Persze, ez csak gyerekes ábránd volt, ő mégis abban reménykedett, hogy valóra válhat. Viszont, most nem tudta mihez kezdjen. Hiszen nincs senki, aki segítene neki, legalább a családja mellette áll.  Habár nem hitték el, hogy magától gyújtotta a tüzet és igazi tüzet gyújtott, de mit is várt el tőlük? Hogy rögtön higgyenek a csodában? Fanni csak egyet tehetett: várt.
  A lány nagyot ásítva kelt fel az ágyából és elindult a konyha felé. Nemrég aludt el, de nagyon szomjas volt, muszáj volt innia valamit. A feje még mindig lüktetett, viszont sokkal elviselhetőbben. Kint még nem volt teljesen sötét, fél kilenc felé lehetett. Előhalászott egy poharat a szekrényből, a csap alá tartotta és kiitta a tartalmát. Jólesett a hideg víz. Töltött még egy pohárral, de azt lassabban kezdte el kortyolgatni. Miközben a víz lefolyt a szájában odalépett az ablakhoz és kitekintett. A faluban már csak pár ház ablakai világítottak, a többi elsötétült beleveszve az estébe. Mostanra minden kíváncsiskodó eltűnt a kertből, mert kijöttek a rendőrök is. Mikor arrébb pillantott egy árnyékot látott meg. Pislogott párat aztán a fák felé nézett ahova az árny futott.
  Vagyis inkább suhant –gondolta a lány. A fánál semmi mozgást nem látott, kezdte elhinni, hogy nem is volt ott semmi. Biztos a feje miatt képzelődik. Mielőtt elindulhatott volna vissza a csaphoz megint meglátta az árnyat. Közel az ablakhoz suhant el és eltűnt a falak mögött. Fanni most már pontosan ki tudta venni, hogy egy emberi alak. Hátrébb lépett az ablaktól. Biztosan egy betörő! Most mihez kezdjek? Fel kell ébresztenem anyuékat! De, ha még nem tudja, hogy itt vagyok, egy kicsit meglephetném… Az árny az ajtó felé suhant és Fanni is követte a példáját. Elbújt az ajtó mögött kezében egy nagy serpenyővel. Motoszkálást hallott a kulcslyukból, a következő pillanatban pedig az ajtó lassan nyílni kezdett. Fanni hangtalanul felemelte a serpenyőt, készen arra, hogy bármikor lecsaphasson. Egy fekete cipő jelent meg az ajtó előtt, majd ezt követte egy másik. Amikor az alak belépett a házba, Fanni lecsapott. A serpenyő hatalmasat dörrenve csapódott az árny fejének.

Sötét, hideg szobában ébredt fel a feje zúgott és kavargott. Eszébe jutott a ház, majd a lány is és persze a serpenyő. Megpróbált megmozdulni, de a kezeit kötelek tartották. Innen nehéz lesz kiszabadulnom. Még egy darabig feszegette a köteleket, aztán felhagyott a próbálkozással és lehunyta a szemeit. Egy perccel később világosság vette át a sötétség helyét és egy ajtó nyikorogva kinyílt majd bezárult. A lány odalépett elé és leguggolt. Az arca, mint egy szoboré, merev viszont a szemében izgatottság vegyült félelemmel.

-          -Ki vagy te? –kérdezte magabiztos hangon.

-          -A nevem Jonathan és..

-          -Miért akartad kirabolni a házunkat? –vágott a szavába a hölgyemény.

-          -Ha kijössz a házból nem kellett volna betörnöm.

-          -Miért mentem volna ki?

-          -Talán, mert  vártunk rád?!

-          -És én találjam ki, hogy ott kint vártok rám? –majdnem felnevetett. –Szerinted talán röntgenszemem van, hogy átlátok a tízmillió emberen?

-          -Nem, Tomnak van röntgen szeme. Te gyújtogatni tudsz.

-          -Mi.. de hát én… -kezdett dadogni, az eddig magabiztos lány.

-          -Engedd meg, hogy bemutatkozzam, de ezúttal rendesen. A nevem Jonathan, de nyugodtan hívj csak Árnyéknak. A szuperképességem a szupergyorsaság.

-          -Az én nevem Fanni, de még mindig nem…

-          -Fanni, örülök, hogy megismerhetlek. Most, hogy az ismerkedésen túl vagyunk, kiszabadítanál? Elég erős csomót tudsz kötni… És tudnál hozni egy kis jeget? Rendesen fejbe vágtál.

-          -Persze, máris szabad vagy! –mondta Fanni és gyorsan kioldotta a csomókat. Lehet, hogy nem kellett volna ilyen gyorsan szabadjára engednie az idegent, de minden szavát elhitte. A saját szemével látta, milyen emberfeletti gyorsasággal mozgott a fiú. Végre megjött az ő csoda csapata!  –Gyere utánam és adok jeget!

-          -Igenis kapitány! -viccelődött Árnyék.

A hűtőből előkotort fagyott borsó jót tett szegény betörő fejének. Fanni felébresztette a szüleit bemutatta nekik a fiút és elmagyarázta miért jött. Vera és Péter azt hitték, csak képzelődnek. Túl sok volt ez nekik. A lány végül azt mondta nekik, hogy elmegy egy iskolai táborba, majd jön haza. A szülők nem nagyon hittek neki, nem akarták elengedni. Azt mondták, majd reggel megbeszélik és visszafeküdtek aludni. Fanni becsomagolt és Árnyékot követve az udvarra ment. Bár nagyon fájt neki, hogy itt kell hagynia a szüleit, képtelen lett volna itt maradni. És hitt benne, hogy egyszer majd visszajöhet és az elejétől a végéig elmagyarázhat nekik mindent. De most mennie kellett.  Hirtelen egy lány alakja villant fel előtte.

-          -Szia, Mary vagyok! A többiek csak Szellemnek hívnak. Igen, a képességem a láthatatlanság. –Mary kedvesen mosolygott Fannira. Még sose volt barátnője és most esélyt látott rá, hogy lehessen. –Úgy örülök, hogy végre egy lány is lesz a bandában! Három fiúval nem egyszerű az élet…

Hirtelen egy sárlabda repült Fanni felé, el is találta volna, ha Mary finoman odébb nem taszítja a lányt.

-          -Tom, ne szórakozz! –kiáltotta Mary a sötétbe. Aztán csettintett egyet és két fiú alakja tűnt fel Mary mögött. –Az a hülye, aki most dobott meg egy sárlabdával Tom. A szuperképessége a ..

-          -…röntgen szem. –vágott Mary szavába Fanni. - Árnyék már mesélt róla…

-          -Mi csak úgy hívjuk, hogy Kukkoló. Ha túl sokáig bámul rád, nyugodtan vágd képen, de erősen!

-         -És ő ott Tom mellett Ádám, vagyis Ugronc. Tud teleportálni. –fejezte be Jonathan a bemutatást.

-          -Mi már bemutatkoztunk, te jössz! –mondta nevetve Szellem.

-          -Én Fanni vagyok és a szuperképességem…az, hogy irányítani tudom a tüzet. –mondta Fanni és körbe pillantott a csapaton. Árnyéknak fekete haja volt és nagy barna szemei. Marynek barna haja és kék szeme volt, Tomnek ragyogó szőke haja és zöldes szeme, Ádámnak meg zöldes barna szemei és vöröses haja. Mindannyian különlegesek voltak, pont mint ő. Mindegyikükön fekete ruha feszült a jobb válluknál egy kis jellel. A jel egy kör volt, amiben egy villám szelte ketté az eget. Itt voltak, tényleg itt voltak. Fanni igazi, valódi csodacsapata. Most már csak velük kellett mennie.

-         -Szerintem a neved legyen…Parázs. Mit szóltok? –kérdezte Árnyék a többieket. Mindenki bólintott. Ugronc közelebb jött és megfogta Mary és Tom kezét. Tom Árnyék kezét fogta meg. Fanni felé két kéz nyúlt Mary –é és Jonathan –é. Álltak a kis körben és Fanni számára az idő lelassult. Most kezdődhet a kaland, gondolta. Teljesen kész volt rá. Megragadta a kezüket és a következő pillanatban már csak a szél süvítését hallotta.