most én jöttem, tudom megkésve (megint), de már hétvégén lejárt a novelláa versenyre a beküldési határidő. Nagyon örülök, mert egy kivételével az összes novella beérkezett, ami csak négy, de így valószínűleg mindenki el fog érni helyezést. (Mivel ilyen kevesen jelentkeztek, különdíjast nem biztos, hogy hirdetünk, de az első három helyezett így is lesz. )
Még valamit hoztam nektek most, egy rövidebb novellát, amit egy német órán olvasott szöveg ihletett (akinek van kedve és tud németül nyugodtan keresse meg: margret steenfatt: Im Spiegel (A tükörben)). Ez egy elég rövid novella, de majd szeretném folytatni. :)Remélem tetszeni fog nektek! :)
Sok puszi: Em
A tükör
Álltam ott, velem szemben a sima felszín, visszapattint
minden képet, ami elé kerül. Most rólam nyújtott át egy képet, megmutatta, ő
hogy lát engem. Láthattam aranyszőke hajamat, ami a hajtöveknél már nagyon
világos barna volt, láttam világos barna szemeimet, finom arcomat, keskeny
alakomat. Igen, döntöttem el, kívülről szép vagyok. De vajon, hogy nézhetek ki
belülről? Van –e bennem annyi szín, mint a ruhákban, amiket magamra veszek? Nem
éreztem magam telinek, színesnek. Olyan üresnek éreztem magam, hogyha valaki
meglátta volna bensőmet, rögtön elaludt volna az unalomtól. És ezt tudják ők is
jól, mind a ketten, csak nem merik mondani. Félnek, hogyha megmondják valami
őrültséget csinálnék. Depresszióba zuhannék és öngyilkos lennék. De egy szót se
kellett mondaniuk, mert tudtam én így is. Tudtam, hogy nem csak semmi különleges
nincs bennem, de szinte semmi se.
Könnyeim legurultak
szemeimből, végigfolytak orcáimon, majd a szám sarkától az állam végére
csúsztak és lepottyantak pólómra. Sötétkék foltot hagytak a felsőmön. Így,
kívül, még a könnyeimnek is színe volt, de legbelül ugyanolyan láthatatlanok
voltak, mint én. Nem volt céljuk, nem volt utuk, csak botorkáltak a sötétben,
egyet tudva, hogy az ok, amiért vannak a szenvedés.
De én nem akartam
szenvedni, már eleget szenvedtem, most végre boldog akartam lenni. Új otthon,
új iskola… úgy gondoltam ez mind új esély a boldogságra. De nem így történt,
minden csak rosszabb lett, és a szenvedés még több mindent kiirtott belőlem. Eltüntette
csöppnyi bátorságomat –mint egy könnycsepp csorgott le aznap arcomon-,
eltiporta maréknyi merészségemet –mint a falevél roppant akkor talpuk alatt- és
megrángatta kötelékemet a családommal –mint egyensúlyukat vesztett
kötéltáncosok próbálkoztunk most. Elvették mindenemet, de a bosszúvágyam már
rég elszállt. Viszont el kell mennem –ezt most éreztem-, hiszen letértem
utamról és az újrakezdés nem segített. Talán, ha saját magam választok egy
tetszőleges utat, boldog lehetek. Vagy legalább majd nem kell így szenvednem.
Nekem nem számított, melyik fog bekövetkezni, úgy éreztem, ennél rosszabb már
nem lehet. Ezért szöktem el még aznap este, ott hagyva magában ácsorogva a
tükröt, várva, hogy valaki elélépjen és megmutassa magát, hogy ő is tudjon
mutatni valamit.
