Visszatértem! :)

Drága Olvasóim,
nem tudom kinek mennyire tűnt föl, de most nagyjából három hétre nem igazán voltam itt. De a lényeg az, hogy most itt vagyok és nem tudom meddig marad ez így, de gondoltam írok egy rövid kis bejegyzést.
  A versenyre a jelentkezést ezennel is (kicsit elkéve) lezárom, és várom az eddig jelentkezőktől a novellákat. Eddig egy novella már be is érkezett. :)
  Valamint amíg nem voltam itt megszületett bennem egy új regény-ötlet valamint egy novella sorozat ötlete, amiből még szünet előtt szeretném hozni az első novellát, de nem tudom, hogy sikerül -e. (Mivel az egyik blogon vendégírói feladataim vannak, egy másikon pedig versenyre jelentkeztem és a másik blogomat se szeretném elhanyagolni, eléggé úgy ézem, hogy el vagyok havazva. :)). De amint tudom, hozom. :) Az új regénynek pedig készülök egy kis ízelítőjével, ami remélem sokaknak megtetszik majd. :)
Mindezek mellett -ha ennyi nem lenne elég :)- szeretnék majd hozni egy cikket a romantikus regényekről meg úgy általában segítségképpen, hogy hogyan szőjjünk romantikus szálat a történetünkbe.
  Igen, tudom, sok a dolgom, remélem, hogy készen is leszek mindegyikkel. :)
Mindenkit ölelek: Em

Sziasztok! Az általunk meghirdetett verseny lendületet adott nekem, így ma én is írtam egy- a versenyben megosztott képektől eltérő- képről.. Nem éppen vidám hangulatú, de azért remélem tetszeni fog.
További szép nyarat Nektek és jó olvasást!
Üdv: Charlotte

Az utolsó lufi

Az utolsó szál is elszakadt. Az utolsó felszínen tartó erő. Ahogy belerohant a hűvös éjszakába, újra és újra felidézte magában azt az érzést mikor az utolsó, a legutolsó kéz is elengedi, és hagyja, hogy elsüllyedjen a végtelen fekete masszába. Abba a másik világba, ahol már minden mindegy, ahol már semmi sincs csak az az egyetlen nyomasztó érzés, hogy minden, ami szép volt az életben elveszett, és már csak egyetlen halovány emlék maradt a boldogságból, azokból az időkből, amikor minden tökéletes volt. Nem úgy, mint most.
Nem tudta elhinni. Egy hónapja kezdődött minden. Akkor indult el a lavina, de akkor még a vakító boldogságtól nem vette észre, ahogy az életéből lassan kiszakadnak egy-egy darabok. Ez mind csak akkor tűnt fel neki, mikor már visszafordíthatatlanul széthullott az élete. Mint apró kavicsok. Mint hatalmas sziklák. Mint pusztító kőlavina, úgy esett szét minden. Egyre nagyobb darabokban hullott alá az élete szilárd talaja.
Ettől bármi jobb lett volna. BÁRMI!
Mikor az az utolsó lufi is elszállt, elővett egy kést…
Ahogy lassan kihúzta a fiókból, a fém hangja betöltötte a szobát. Azt a nyomasztóan nagy sötét szobát. Egyedül volt. Teljesen egyedül, végtelenül magányosan. Már szinte érezte ahogy a halál angyala megérinti a vállát és suttogva hívja őt a másvilágra. A kés tökéletes pengéje megcsillant az éjféli hold titokzatosan derengő fényében. A szíve hevesen dobogott. Mint egy apró, védtelen madár, ami szembe nézve a halállal megpróbál menekülni a kalitkából. A kalitkából, ami eddig az otthona, a biztonságot nyújtó hely volt, most viszont a csapdája lett.
Nézte a kést. Belebámult a sötét angyal arcába…
És elöntötte a rettegés.
Rájött, hogy most engedte el az utolsó lufit. Ő volt az utolsó. Saját maga. Félt a haláltól. És most félt önmagától is. Eldobta fegyverét és belerohant az éjszakába…
Nem tudta, meddig futhatott, de mikor megállt, mikor már teljesen kifulladt, nem látta a csillagokat. A fényes, kellemesen hűvös éjszakából, csípősen hideg, ködös útvesztő lett. Nem látott mást csak derengő ködöt, és a körülötte elterülő nedves aszfaltot.
Akkor és ott feladta.
Elterült a hideg betonon és lehunyta a szemét.
Eltűntetett mindent az agyából, csak a saját légzésére figyelt.
Érezte, ahogy a hideg levegő beáramlik a tüdejébe… majd ki. Be… és ki…. be… és ki…
A szíve madara körül szétfoszlottak a kalitka rácsai.
Be… és ki…. be… és ki…
Szabad volt. Teljesen szabad.
Be… és ki…. be… és ki…
Be… és ki…
Aztán már csak ki…

C:T.

Frissitő nyári novellaíróverseny

Sziasztok drága Olvasók,
ma egy versennyel jelentkeznék, aminek a témája -mint a címből is kiderül- a nyár. Az lenne a lényeg, hogy megadok nektek jó pár képet és arról kellene egy novellát írni. Hogy ne legyen olyan szokásos és egyszerű a dolog, megadom, hogy a képen lévő személyek közül kinek a nézőpontjából kell írnotok. Pontosabban, megadok több nézőpontot és választhattok közülük, lehet csak az egyikéből, vagy akár többéből is. Írhattok akármiről, ami csak eszetekbe jut! :)
Ui.: Jövőhéten nem fogok tudni bejegyzést hozni és nem biztos, hogy tudok válaszolni a kommentekre, mert külfödön leszek, de legkésőbb jövőhét vasárnap mindenkinek válaszolok.
 Itt lennének a fontos információk:

Frissítő nyári novellaíróverseny:


Feladat: Írjatok az egyik képről, egy vagy több nézőpontból, nyár témában!

Megkötés: Word dokumentumban 12 Times New Roman -ban legyen meg minimum 1 oldal és rakjátok ki a jobboldalt látható képet linkkel együtt a blogotokra!

Jelentkezés: A jelentkezéshez csupán annyit kell tennetek, hogy írtok a bejegyzés alá kommentben, ahol megadjátok: a blogger neveteket, a blogotok linkjét (ahova kitettétek a képet) és a kép számát, amelyikről írtok.

Fontos: Akinek nincs blogja, az is jelentkezhet, ez esetben nem kell kitenni a képet.
             Nem kell feliratkozni rendszeres olvasónak, de csak az első három helyezettet és a különdíjast fogom külön értesíteni.
            
Beküldés: Ha elkészültetek a novellátokkal, küldjétek el erre az e-mail címre : emilytwinkle989@gmail.com, én pedig amint megkaptam, válaszolok. (Aki a jövő hétenküldi el a novelláját nem fogok tudni válaszolni augusztus harmadikáig, aki viszont később küldi, pár napon belül vűlaszolok. Ha nem érkezik meg a válaszotok, írjatok chat -be vagy megjegyzésként!

Jelentkezési határidő: 10. 08. 2014 (Aug. 10.)

Beküldési határidő: 31. 08. 2014 (Aug. 31.)

Eredményhirdetés: 06-07. 09. 2014 (Szept. 06-07.)

Nyeremények:

• 1. Helyezett: Blogajánlót és kritikát írunk egy választott blogjáról + három hónapig reklámozzuk egyválasztott blogját a modulsávban + röviden véleményezzük és kirakjuk a blogra három válaszott irományát + interjút készítünk vele.
• 2. Helyzett: Blogajánlót/kritikát írunk egy választott blogjáról + két hónapig reklámozzuk egy választott blogját a modulsávban + röviden véleményzzük és kirakjuk a blogra két választott irományát.
• 3. Helyezett: Blogajánlót/kritikát írunk egy választott blogjáról/röviden véleményzzük és kirakjuk a blogra három választott irományát + egy hónapig reklámozzuk egy választott blogját a modulsávban.
• Különdíjas: Interjút készítünk vele + három hétig reklámozzuk a blogját a modulsávban.    

!Akinek nincs blogja és helyezést ér el, kap tőlünk egy az írásról szóló idézetes képet és három-öt (helyezéstől függően) irományát véleményezzük!


És itt is vannak a képek:

1.

Ezen a képen az egyik hajón lévő személy nézőpontjából

írjátok meg a történetet.

 

 2.

 Itt választhatjátok a lány vagy az egyik szülője szemszögét.

 

3.

 Valamelyik láb tulajdonosának képzelhetitek magatokat

és megírhatjátok a történetét.

 

4.

 Ez lenne itt a személyes kedvencem, ugyanis az egyik

delfin szemszögéből kell írnotok.

 

5.

 Itt annyi lenne a kikötés, hogy az egyik gyerek

nézőpontjából írjatok.

 

6.

 Ha ezt választjátok, írjatok egy arrajáró szemszögéből,
aki meglátja a vízbe ugrálókat.

 

7.

 Ma este ti adjátok a kocertet- az egyik bandatag lesz a

mesélőtök.

 

8.

 Valamelyik gyerek már nagyon várja, hogy elmesélje, milyen érzés volt

száguldani a vízen.

 

9.

 Itt is szabad(abb) kezet kaptok: írjatok az egyik lány nézőpontjából.

 

10.

Egy egyedül nézelődő nő lesz ebben az esetben aki el fogja

mondani a történetet.



Remélem sikerült jó képeket és szemszögeket találnom, ha valami kérdésetek van nyugodtan írjatok megjegyzésben vagy akár chatben! :)
További jó nyarat és alkotást kívánok: Em

Novella egy mese(át)író pályázatra

Drága Olvasók,
itt is lennék egy novelláva, amit a Pennát a kézbe [igenis írok, ha írni akarok] című blogon talált pályázatra írtam. A pályázat kiírásban annyi volt, hgy válasszunk egy mesét (ha jól emlékszem Csipkerózsika, Hamupipőke, Alice Csodaországban, Hófehérke és Szépség és a Szörnyeteg című mesék közül kellett választani) és írni kellett egy történetet. Nagyon nagy szabadságot kaptunk, nem volt megkötve szemszög vagy, hogy mennyire kell, hogy köze legyen a történethez, csupán az legyen a kiindulópontunk. Na most, én a Szépség és a Szörnyeteget választottam, mert az a kedvenc mesém és mondjuk úgy, eléggé elrugaszkodtam a mesétől egy teljesen új történetet alkotva. :) Sokkal hosszabb is lett, mint a többi, de egyszerűen annyira belemerültem, mint egy aprócska gyerek, ha az édesanyja meséjét halgatja. Pusztán, egy kicsit drámaibb lett. :) Szóval, itt van most e történet, remélem tetszeni fog nektek! :)
  A blog -és szerkesztői- egyébként hihetetlenül ügyesek, mindenféle kérdésben nyújtanak válazokat, mindig újabb és újabb gyakorlati feladatokkal jelentkeznek és igen bő könyvespolcuk van, szóval mindenkinek sok szeretettel ajánlom!
Ui.: Megcsináltam, hogy ne lehessen másolni az oldal tartalmát, úgyhogy ne lepődjetek meg. :) Ha bármiből szeretnétek idézni nyugodtan forduljatok hozzánk és örömmel adjuk oda műveinket, feltéve, hogy kiteszitek, hogy kitől vettétek. Köszönöjük! :)
Sok puszi: Em

Vérvörös rózsa

  A lány törékeny alakja kitűnt az őt körülvevő, érintetlen, ropogós fehér hó közül. Ahogy ott feküdt a földön, szeme lehunyva, olyan volt, mintha aludna. Mintha itt az erdő közepén, a friss hó hideg ölelésében, a magas fenyőfák tüskés karjaiban lelt volna nyugodt, hűvös álomra. Minden egyes porcikája olyan volt, mintha Lucy lett volna: a sötét haja, ahogy szétterült finom arca mellett a hóban, gyönyörű kontrasztot alkotva a talajt vastagon belepő hóval, hófehér, márvány bőre és vékony alakja annyira hasonlítottak rá, hogy már –már azt vártam, mikor nyitja ki fel szemhéját és tekint rám, azokkal a lelkembe látó zöldes barna szemeivel. Felsóhajtottam, tudtam, hogy nem ő, tudtam, hogy nem lehet ő, de annyira hasonlított, hogy nagyon megtévesztett. Csak most, hogy láttam közelebbről, rájöttem, hogy enyhén göndör haja nem olyan sötét, mint azt elsőnek hittem, hogy ajka viszont vörösebb, mint az Lucy –é volt, csak így jöhettem rá, hogy ő tényleg nem az, akire számítottam. De nem hagyhattam itt, hiszen a hideg éjszakában rövid időn belül halálra fagyna a kis teremtés, lehajoltam hát hozzá, lábai és nyaka alá csúsztattam két izmos karomat és felemeltem. A ruhájára ráragadt hó lassan hullott vissza a fagyott földre. Elindultam a lánnyal a kastély felé.

  Annyira ismertem az utat, hogy még a sötétség ellenére se kellett a lábaim elé néznem, ezért megengedhettem magamnak, hogy az arcát pásztázom. Meg akartam jegyezni minden egyes apró részletét tündöklő arcának, hogy majd miután holnap reggel elmegy, fel tudjam idézni. Hogy legalább gondolatban ne legyek egyedül egy darabig. Arra, hogy Lucy-t emlékezetembe véssem, sokkal több időt adott a sors, az idők múlásával a kép róla a gondolataimban egyre csak fakult egyedül hagyva engem.
   Ahogy rá gondoltam egyre inkább erősödött bennem a rossz érzés, ami görcsbe szorította a gyomromat és próbáltam kényszeríteni magam, hogy emeljem el tekintetem a kezemben tartott névtelen lányról, de hiába is próbálkoztam, túl késő volt. Már amikor meghallottam a halk lábdobogást a finom havon és elindultam felé, már akkor túl késő volt. Minden sejtem harcolt ellenne, hogy odamenjek, de a szívem felé húzott, mintha előre tudta volna, hogy Lucy hasonmására lelek. Ha ennyi idő alatt már a szerelem vagy vonzódás legapróbb jele is kivirágzott szívemben, akkor szegény lánynak jobb lett volna, ha inkább az erdőben hagyom megfagyni, de most már nem tehettem semmit, csak várni tudtam, hátha holnap elmegy, és ezzel megszabadít mindkettőnket egy szörnyű jövőtől.
   Kinyitottam a kastély vastag fa kapuját és hosszú léptekkel átvágtam a fényűző előszobán, majd balra fordultam és felmentem a puha, vörös szőnyeggel borított lépcsőn. A vastag anyag elnyelte minden lépésemet, de fölösleges volt, úgyis csak én egyedül voltam itt. Még így, hogy a nehéz függönyök teljesen elhúzva eltakarták a magas, üveg ablakokat és a kis fényt -ami valahogy mégis beszökött napközben a szobában- is elnyelte már az éj, még így is láttam a rózsák kanyargós indáit a lépcső szélén felfutni. Kirázott a hideg és a szorongás még mélyebben hasított belém, ezért megszaporáztam lépteimet.
   Végre felértem a fönti előtérbe, ahonnan három folyosó nyílt. Az egyik egyenes futott, átvezetett az épület másik részébe, a jobbra nyíló folyosó egy nappaliba szaladt, a balra nyíló pedig elrohant a konyha mellett és végül az étkezőbe nyílt. Elindultam a velem szembe lévő folyosó felé, tekintetem még mindig csak az arca kis részleteit nézte. Ezen a folyosón végig vendégszobák ajtói nyíltak, amiket már oly sok éve senki se használt.
  Végül eljutottam a folyosó végére, és jobbra fordultam. Egy festmény betakarta az egész falat, egy egykori nagy uralkodót ábrázolt, akire az óta már csak a történelemkönyvek emlékeztek. Óvatosan lefektettem a hölgyet a földre, leemeltem és arrébb tettem festményt, mire mögötte előkerült egy apró kis rés és egy létra. Újra karjaimba vettem szépséges vendégemet és elindultam vele felfele a létrán, lassan, óvatosan. Nem kellett kapaszkodnom, tökéletes egyensúlyom és gyakorlottságom vezetett föl. Amikor felértem elém tárult a szoba és most először pillantottam fel az arcáról. Az emlékek a lelkembe hasítottak, és bár a legtöbbjük édes volt, savanyú körítést kaptak a miatt, ami később történt. Nem értettem, hogy miért pont Lucy szobájába hoztam az idegen lányt, de éreztem, hogy itt a helye. Nagyot sóhajtottam és próbáltam a kifújt levegővel kifújni a sanyargató emlékképeket is, de továbbra is éreztem mellkasomban fájdalmas szorításukat.
  Beljebb léptem a szobában és lefektettem az idegent a nagy ágyra. A meleg dunyhát ráterítettem és még egyetlen egy percig néztem. Barna haja szétomlott a tollal töltött párnákon, hófehér arcocskája, mintha elsimult volna és mintha vörös ajka pici mosolyra húzódta volna. Észrevettem, hogy az én szám is mosolyra húzódik, de gyorsan letöröltem ezt. Nem szabadott megengednem magamnak, hogy beleszeressek. Elkeményedtek arcomon az izmok, ahogy belegondoltam, hogy mi lett a vége legutóbb és megfordultam.
   Ebben a szobában a vörös rózsák szinte mindenütt ott voltak, az édenfa ruhásszekrénytől kezdve, a kis íróasztalt is körbeölelték, sötétzöld kacsok hullottak alá, mint függöny és még az ágy lábát is megszorongatták. Gyorsan lelépkedtem a létrán, kiléptem a folyosóra és visszaakasztottam a képet a helyére. Megfordultam és benyitottam a folyosó legvégén álló ajtón, a szobámba.
  Leheveredtem megvetett ágyamra, de még jó sokáig tartott mire álomba is merültem. És amikor végre elaludtam és belemerültem az álmok tengernyi mélységébe, akkor kénytelen voltam újra átélni azt az időt, amikor Lucy lakott itt. A legszörnyűbb álmomban az volt, hogy nem tudtam belőle felébredni és megnyugvást lelni, így áldásként ért a kopogás az ajtón.
  Felkeltem ágyamból és rögtön az ajtóhoz léptem, lenyomtam a kilincset és nagyra tártam. Természetesen tudtam ki fog az ajtóban állni, de egy kicsit mégis meglepődtem, amikor megpillantottam vendégemet. Habár rajtam a tegnapi ruhám volt -egy fehér ing és gyűrött fekete nadrág-, ő rajta egy gyönyörű sötétkék estélyi virított, ami kiemelte tökéletes alakját. Barna haja kifésülve omlott vállára és végre megleshettem szemeit. Messziről barnának tűntek, de egy picit közelebb hajoltam és észrevettem, hogy a barna színben sok kék folt keveredik. Egyáltalán nem olyan volt, mint Lucy mélyre hatoló tekintete, inkább, mint valakié, aki megfejthetetlen titkokat rejt.
  -Öhm… elnézést, hogy felkeltettelek… én csak… Csak arra emlékszem, hogy tegnap elájultam az erdőben, és amikor itt találtam magam, eléggé meglepődtem. Körbejártam már az egész kastélyt, de nem találtam senkit és csak ez az ajtó volt csukva, ezért gondoltam bekopogok, hátha van itt valaki…. És a szekrényben találtam ezt a ruhát, a tegnapi ruhám kicsit szét volt szakadva és azt hittem, hogy nem baj, ha felveszem. De természetesen át tudok öltözni… –magyarázkodott a lány, közben néha a szemembe nézett, de inkább a padlót mustrálta, mintha valami rosszat tett volna.
  -Én találtam rád az erdőben és hoztalak ide. –segítettem ki. – Az én nevem Andrew és enyém a kastély. A ruhákat pedig nyugodtan felveheted, akármelyiket.
  -Hát, köszönöm, hogy megmentettél, én Isabelle vagyok, de szólíts nyugodtan Belle –nek. Hogy lehet, hogy itt van az erdő közepén egy hatalmas és gyönyörű kastély, de én még soha nem hallottam róla? –Belle –nek rögtön eltűnt a bizonytalansága, szája és szeme is mosolygott. Biztos arra gondolt, hogy ha megmentettem csak nem lehetek gyilkos. Ha tudta volna…
  -Hát, ez egy hosszú történet. Kérlek, kövess az ebédlőbe, egy kis reggeli mellett beszélgethetünk tovább. –akaratlanul is mosoly terült az arcomra, ahogy kiléptem az ajtón és megindultam a folyosón. Olyan lenyűgöző volt Belle magabiztossága és annyira nem hasonlított Lucy visszafogottságára. Rövid időn belül el is értünk az ebédlőhöz, ahol már meg volt terítve a hosszú asztal. Szokásosan rengeteg minden -ínycsiklandozó sütemények, gyümölcslék, péksütemények és friss kenyér- volt kikészítve.
  -Itt is vagyunk! –mondtam, egyik kezemet az asztal felé nyújtva.- Foglalj helyet! –Belle egy percig habozott, majd leült az asztal közelebbi végéhez. Én vele szemben ültem le.
  -Biztos érdekel, hogy miért voltam az erdőben, de előtte tudnod kell, hogy nem mehetek vissza. Nem baj, ha elküldesz innen, de ha ezt teszed, kérlek, adj egy kis útravalót. –hangjában erős elhatározás csengett.
  -Miért nem mehetsz vissza? –kérdeztem. Már most fájt belegondolnom, hogy hamarosan el fog innen menni, de tudtam, hogy ez a helyes megoldás. Viszont azt akartam, hogy magától menjen el, mert én nem hiszem, hogy el tudom küldeni. A tányérjára tekintett, miközben szedett egy süteményt, én is az egyik tál felé nyúltam és szedtem a tányéromra. Miközben mesélt, ettem és kivételesen élveztem a tökéletes ételeket, ahogy szétomlottak a számban.
 -A családom elég szegény, és három testvérem van. Az anyám nemrég elhagyott bennünket, nem tudom, hova ment, de az óta én vettem át a helyét. Főzök, mosok, takarítok, az egész családot ellátom, több munkám is van. És mindezeket megtenném szívesen, de apám többet akart. Kitalálta, hogy ha hozzáad egy gazdag férfihez, akkor majd sok pénzünk lehet. De én eltaszítottam magamtól az összes kérőmet, amikor erre apám rájött, megvert. –beleborzongott az emlékbe, és ahogy belegondoltam, hogy valaki bánt egy ilyen varázslatos lányt, én is megborzongtam. Furcsa volt, hogy bár most találkoztunk először, máris elmondta a titkait, és ami még furcsább volt, hogy ez nem tűnt helytelennek. Úgy éreztem, mintha már régóta ismerném és ő is megbízott bennem. –Valahonnan előtalált még egy férfit, tegnap volt találkám vele. Maga a randevú nem ment rosszul, de nagyon sekélyesnek találtam. Mégis kibírtam az egészet, de a végén meg akart csókolni, mire én felpofoztam. Utána rögtön elrohantam, és meg sem álltam az erdőig. Nem mertem hazamenni, féltem, hogy apám mit tenne velem, ha rájön az egészre.
  -Megértelek, szörnyű lehetett. De neked is tudnod kell rólam valamit. Ha itt maradnál, akkor én ártanék neked. –győzködtem és a rossz érzésem egyre csak nőtt. Nem akartam elküldeni, mert tudtam, hogy ilyenkor télen a biztos halál vár rá, de ha itt marad, akkor még nagyobb baja eshet. Zavart arcot vágott és nagyot harapott a süteményből. Miután lenyelte a falatot, tovább kérdezett.
  -Hogyhogy? És még nem válaszoltál a kérdésemre, miért nem hallottam még soha rólad és a kastélyodról? –elhatároztam, hogy elmondom neki az igazat, hiszen ő is elárult nekem mindent. Reméltem, hogyha elmondok neki mindent, magától elmegy majd. Ő volt az első, akinek meséltem erről.
  -Elmondom neked az igazat, de kérlek, ne ijedj meg. Az egész nem olyan rég kezdődött, én teljesen normális életet éltem egy nem messze lévő faluban. Tizenhét –tizennyolc éves voltam, amikor a falu egyik legszebb lánya belém szeretett. A neve Alice volt és tényleg szép volt, de én valamiért mindig is távol akartam tőle maradni. Gazdag családból származott és habár mi nem voltunk szegények, de gazdagok sem. A szüleim mindenképpen azt akarták, hogy elvegyem feleségül, mert a családja jó hírnevet adott volna nekünk és a szüleim nagyon jóban voltak a lány szüleivel. Ezért belementem, hogy töltök vele egy kis időt. De ahogy egyre jobban megismertem, úgy jöttem rá, hogy soha nem lennék képes szeretni. Lenéző volt és elképzelhetetlenül önző. Drága ajándékokkal halmozott el -tőle kaptam a kastélyt is- de mindez nem jelentett nekem semmit. Azt hitte, hogy megvásárolhat engem, de nagyot tévedett, mindezzel csak rontott a helyzeten. Ha megpróbál megváltozni, lehet, hogy képes lettem volna megkedvelni, de így kirázott tőle a hideg. Egyik este elmondtam neki, hogy mit érzek, de ez volt életem legnagyobb hibája. Ő is elárult magáról valamit, azt, hogy boszorkány és, mivel én voltam a szerelme és összetörtem a szívét, nekem se lehet majd igazi szerelmem. Én viszont nem hittem neki, nem hallgattam rá és nem sokára megismertem Lucy –t. El se hinnéd, mennyire hasonlított rád! Első látásra beleszerettem, de ő sokkal visszahúzódóbb volt, minden bókomnak ellenállt. Valahonnan kiderítettem, hogy a fehér rózsa a kedvenc virága és folyton rózsákkal halmoztam el, mire végül sikerült elérnem, hogy randevúzzon velem. Tökéletesen sikerült a találkozó, sokat beszélgettünk és olyan jól megértettük egymást. Utána egyre többször találkoztunk és én menthetetlenül belészerettem. Elhoztam ide a kastélyba nyáron, egy egész hétre itt maradt. Egyszer kint ült a kertben, egy tőlem kapott rózsacsokorral a kezében, és pedig odamentem hozzá, egy levélpapírral a kezemben. Arra kértem, írja meg a családjának a kapcsolatunkat. Az apja nagyon szigorú volt a lányával, jó vőlegényt akart neki és arra gondoltam, hogyha Lucy ír rólam pár szót a családjának, fel tudja rá készíteni őket, hogy hamarosan megkérem a lányuk kezét. A kezébe adtam a papírt, de valahogy megvágtam vele az ujját, a vére a rózsákra cseppent, vörösre festve őket. És akkor éreztem, hogy a Alice ott van, mintha ott lett volna a rózsában. Másnap este a bálteremben táncoltunk, azt terveztem, hogy a tánc után kérem meg Lucy kezét. Két kezemet az arcára fontam és meg akartam csókolni, de akkor valami szörnyűség történt. Én nem akartam bántani, de valami bennem kényszerített, megcsavarta kezeimet… -nem bírtam folytatni, még most is tisztán hallottam a reccsenést, ahogy a csontja eltört és a puffanást, ahogy földet ért élettelen teste. A szeme szikrája olyan gyorsan hunyt ki, hogy amikor leguggoltam mellé, tekintete némán meredt a semmibe. Tétován Belle –re pillantottam, nagy szemekkel nézett az asztalra. Nem is kellett tovább magyaráznom, ennyiből is megértette, mi történt. –Amikor felpillantottam, az egész termet vörös rózsák vették körül. És akkor tudtam, hogy az egész a boszorkány műve, hogy ezzel büntet engem, amiért nem tudtam szeretni. Azóta nem mozdultam a kastélyból, itt elzárkózva élhettem és sok éve már te vagy az első, aki idetévedt. –fejeztem be a történetet. Belle nem szólt semmit, ami csak még jobban elszomorított. Nem tudom miért, de egy kis részem abban bízott, hogy azt mondja majd, nem fél tőlem. Közben az eszem abban reménykedett, hogy megijesztettem és emiatt el fog menni. –Most már érted, hogy miért kell elmenned? Nem maradhatsz itt, Isabelle, én egy igazi szörnyeteg vagyok!
  -Nem vagy az, csak a boszorkány tesz téged azzá! Azt akarja, hogy szenvedj te is, úgy, mint ő szenvedett akkor, de te meg se érdemled! És te egész végig egyedül küzdettél meg ezzel? Szörnyű lehetett neked! –pillantott fel, együtt érző pillantással. –Én itt maradok, nem megyek sehova. –jelentette be, mire nekem majd meghasadt a szívem.
  -De…-kezdtem volna, de közbevágott.
  -Különben sincs hova mennem. Vagy talán tényleg elküldenél? –nézett rám szomorú szemekkel. Esélyem se volt, csak a padlóra néztem, amiből rögtön levonta a válaszomat. 
  Telt múlt az idő, és Belle –el napról napra kezdtük egyre jobban megismerni egymást. Minden reggel, amikor megláttam, újra boldog lettem, bár a szorongás végig ott lapult lelkemben, nem hagyva, hogy teljesen örülhessek a pillanatnak. Órákig el tudtam volna nézni gyönyörű tekintetét és ő is sokszor nézte sötétkék szemeimet. Ahogy teltek a hetek, egyre fájdalmasabbá vált elválni tőle, minden másodpercben, amikor lehunytam szempilláim csak arra vágytam, hogy kinyitva szemem az ő látványa fogadjon. Minden érintés felbecsülhetetlen ajándék volt számomra. Lucy-ról is megfeledkeztem, ha velem volt, a Lucy iránt érzett érzéseimet mintha hozzá se tudtam volna mérni ahhoz, amit akkor éreztem, ha Belle –el lehettem. Régi szerelmemről és Alice -ről többé nem esett szó, csak élveztük egymás társaságát, egészen egy hűvös téli estéig, amikor ketten ültünk az asztalnál és vacsoráztunk.
  -Adrew –ahogy kimondta a nevemet, a szívem össze –vissza kezdet verni. A hangja olyan volt, mintha angyalok énekeltek volna, sőt, még annál is szebb. –szeretnék veled táncolni.
  -Belle, én…nem lehet. –mondtam neki és felnéztem, vágyakozást fedeztem fel napnál is szebb tekintetében.
  -Tudom, hogy neked fájdalmas, mert Lucy –ra gondolsz, de ez kell ahhoz, hogy el tudd felejteni. Andrew, nem a te hibád volt! –amikor kiejtette nevét szívem fájdalmasan összeszorult. Még olyan hosszú idő után is lelkemet egyre inkább emésztetett a bűntudat és a velem szemben ülő szépség ezt tudta jól.
  -Gyere! –kelt fel Belle, és magával húzott engem is. Egy gyönyörű fehér ruha volt rajta ma. Lementünk a lépcsőn, át az előszobán és benyitottunk a bálterembe. Amint beléptünk egy láthatatlan zenekar kezdett el játszani egy szívfájdítóan szép nótát. A lány kérdőn nézett rám.
  -Alice? –kérdezte.
  -Alice.- válaszoltam. Már rákérdezett egyszer, hogy hogy lehet, hogy mindig friss étel van az asztalon, mire elmondtam neki, hogy amikor a boszorkány nekem ajándékozta a kastélyt, az is az ajándék része volt, hogy a kastély kiszolgált engem. Bármit kérhettem tőle, akár gondolatban is, megtette nekem. Most pedig Belle táncra vágyott, ezért a világ legtehetségesebb zenészei is megirigyelték volna a most játszott dalt. - Belle, biztos vagy benne? –kérdeztem, ő pedig magabiztosan bólintott, amitől a haja rúgózott a feje körül. Közelebb léptem hozzá és megsimogattam barna loboncát. Egyik kezét a hátamra tette, én is vékony derekára fontam enyémet, másik kezünket pedig összefontuk. Elkezdtük a táncot, ide –oda lépdeltünk a hatalmas bálteremben. Fehér ruhája csak úgy hullámzott teste körül, enyhén göndör haja pedig a forgást követve táncolt a széllel. Tekintetét az enyémbe fúrta, és ahogy egyre inkább belemerültünk a táncba, kezdtem megnyugodni. Egyáltalán nem akartam bántani, nem éreztem késztetést arra, hogy ártsak neki. Csak egy valami zavart: a nagytermet körbefonó rózsaindák. Próbáltam tudomást se venni róluk, de éreztem, hogy Alice itt van és minket figyel. Soha nem hagyott nekem egy nyugodt percet se, minden lépésemet figyelte. Most próbálta kitalálni, hogy mit érezhetek iránta. A tánc véget ért, a zene lassan elhalt, én pedig közelebb húztam magamhoz Belle –t. Ő is közelebb hajolt, lehunyta gyönyörű szemeit. Tudtam, hogy azt szeretné, hogy megcsókoljam és én is nagyon vágytam rá, de féltem. Féltem, hogy a boszorkány mit fog tenni, féltem, hogy bántani fogom őt. Viszont a szerelmem győzött, én is közelebb hajoltam és számat az övére illesztettem. Olyan édes csók volt ez, amibe minden félelmemet és minden iránta érzett szerelmemet belesűrítettem, csak azt akartam, hogy soha ne érjen véget, de aztán végül ajkaink elváltak egymástól. Végigsimítottam arca hófehér bőrét, száját mosolyra húzta és ő is rátette apró tenyerét az arcomra. Kis idő múlva belém karolt és elindultunk a folyosón. Éreztem magamon Alice perzselő tekintetét, de nem vettem róla tudomást. Kiértünk a bálteremből, minden fajta sebesülés nélkül, leírhatatlan volt az örömöm. Még mielőtt elindult volna a szobája felé, magam felé fordítottam.

  -Belle -kezdtem.- elmondhatatlanul szeretlek.

  -Én is téged, Andrew. –egymásra mosolyogtunk és néztem, ahogy eltűnik a festmény mögött.

  Gondolataimba merültem, csak Isabelle –re tudtam gondolni és próbáltam megfejteni, hogy mikor kezdtem el szeretni. Nem is figyeltem arra, hogy merre megyek. Valamit a kezembe vettem és tovább mentem. Közben rájöttem, hogy igazából az első pillanattól fogva szerelmes voltam belé, imádtam minden porcikáját.

  Csak akkor ébredtem rá, mire készülök, amikor már késő volt. Belle az ágyában feküdt és aludt, olyan törékeny volt. Én fölé hajoltam éppen, kezemben egy ezüst kés volt. Karomat hátra emeltem és meglendítettem az eszközt. Magamban küzdöttem a mozdulat ellen, meg akartam állítani a kést, vagy legalább eltéríteni, de minden hiába volt. Mintha lelassították volna az időt, ezzel is tovább kínozva engem, mintha távolról néztem volna a testem, de nem tehettem semmit.  A Belle szívéből kiálló az ezüst kés, mintha az én szívemben állt volna. Vére vörösre színezte a takarót, de arca még mindig ugyanolyan szép volt, mint amikor az első este rátaláltam az erdőben. Kirántottam testéből a kést és magam felé fordítottam, de amint az eszköz közel került a bőrömhöz lepattant róla. Erről is a banya tehetett, nem hagyott még csak meghalni se, pedig ezzel már nem tudtam tovább élni.
  Egy gyufásdobozra gondoltam, ami hamarosan megjelent az íróasztalon. Odamentem az ágyhoz, még utoljára csókot adtam Isabelle arcára. Észre se vettem, hogy egy könnycsepp is rácseppent, tökéletes bőrére. Meggyújtottam egy gyufát, lehajoltam a legközelebbi vörös rózsához és meggyújtottam. Szinte hallottam Alice sikítását a fülemben. Tudtam, hogy ha ezzel őt megölni nem is tudom, legalább árthatok neki és nem fog tudni tenni semmit az ellen, hogy én meghaljak. A tűz tovább terjedt a szobában, fojtogató füst terjengett, de ez engem csöppet sem zavart. Eldöntöttem az íróasztal előtti széket és letörtem az egyik lábát. Meggyújtottam és fáklyaként használva terjesztettem tovább a tüzet. Lementem a létrán, mögöttem égett a szoba. Végigsétáltam a kastélyon, mire a bálterembe értem, már minden lángokban állt. A termet körbeölelő rózsákat forró tűz nyaldosta.
  A nagy tér közepére sétáltam, kiejtettem kezemből a fáklyámat. Robajt hallottam a fejem fölött. A kastély már nagyon öreg volt, csak a rózsaindák tartották egyben omladozó falait, de most, hogy ezek elégtek már semmi sem akadályozhatja meg összeomlását. A zaj erősödött, mígnem felnézve láttam, ahogy egy hatalmas darab leválik a mennyezetről és felém zuhan. Lehunytam a szemem és elmosolyodtam. Most végre vége lesz minden szenvedésemnek, amikor a szívem megszűnik dobogni, meghal velem együtt a szörnyeteg is, akit a boszorkány csinált belőlem.
  Az egykori tiszteletet parancsoló kastély helyén, most csak romok álltak. Senki se gondolt volna arra a lenyűgöző építményre, ha rájuk nézett. A benne lefojt események emlékeit már semmi se őrizte, minden növény elhalt, körülötte. A romok közepén egyetlen egy szál vérvörös rózsa növekedett, sötétzöld levelei hajlongtak a lágy szellőben.

Újabb vers

Drága Olvasók,
meg is jöttem, ezúttal egy másik verssel, amit most írtam nem rég. Remélem tetszeni fog nektek, kicsit rövid lett, de várom a véleményeteket! ;) Érdekességként pedig annyit, hogy ezt a verset kocsiban írtam a telefonomra az eget bámulva. :)
Ui.: Még ma szeretnék hozni nektek egy novellát. :)
Puszi: Em

Felhők fölött

Madarak szállnak fel az égbe,
Lelkem repülhet velük végre.
Felhők fölött, hol mindig kék az ég,
Szabad, teljesen szabad lehetnék.

Nem lenne kötelék, nem lenne norma,
Nem lenne semmi, mi visszafogna.
Csak én lennék és a végtelenség,
A felhők fölött boldog lehetnék.

Csalódás mi segít, hogy megleld utad,
Emlék lenne, mint víz a mély kútban.
Nem lenne ott senki, akit szerettem,
Felhők fölött magányosságra leltem.

Egy álom volt csak...

Sziasztok! Gondoltam megosztok veletek egy nagyon rövid versikét.
Fogadjátok szeretettel! :)
Charlotte

Egy álom volt csak...

Egy álom volt csak
Mely tovaszállt
Pillangó voltam
Egy éjen át.

Majd lettem madár.
Feldaloltam
A Nap első
Arany sugarát.

Majd este
Tücsökké lettem
A csillagoknak
Ciripeltem.

Az éjjel újra
Lepkévé váltam,
S mint az álom

Én is tovaszálltam.

Charlotte Twinkle

A Változó Világ folytatás

Sziasztok! A regény ízelítőmre jött egy olyan komment, hogy túl rövid az a részlet, ahhoz, hogy bármi is kiderüljön a történetről, így hát hoztam nektek egy újabb adagot belőle. Íme a folytatás.
Puszi: Charlotte

...
Ott álltam teljesen mereven, pedig futni akartam. Tágra nyílt szemekkel vizslattam az ablakban ülő valamit. A nap pont a szemembe sütött, így csak a körvonalát tudtam kivenni. Guggolt, és amennyire láttam egyenesen engem bámult. Pár másodpercig néztük egymást, aztán a szemem csípni kezdett. Hunyorogtam, de nem mertem pislogni. A szemembe mintha csípős paprikát dörzsöltek volna.  Aztán hirtelen az arcomhoz kaptam és megdörzsöltem a szemem. Irtó jól esett. Egy rövid percig dörzsöltem, pislogtam, majd eszembe jutott valami. Vagy is az a valami. Felkaptam a fejem és az ablakra néztem. Eltűnt. Ekkor éles szemek szúrós pillantását éreztem a hátamban. Lassan tettetett nyugalommal, feltűnés nélkül elvettem egy kést a konyhapultról. Közben lepörgött előttem, amit a videó játékok során tanultam. Végig gondoltam, hogy szoktak harcolni a karaktereim a zombikkal. Végül is ez is valami természetfeletti lehet. Túl gyors talán még annak is. Vettem egy nagy halk lélegzetet, közben becsuktam a szemem. Majd hirtelen kinyitottam és megláttam azt a valamit, körülbelül húsz centire az arcomtól.  Üvöltéssel összekötve döftem felé a nagy késsel, de ő felugrott és rám vetette magát.
Úgy éreztem több mázsás súly csapódott a mellkasomnak, aztán ledöntött a földre. Hallottam amint a fejem hangos koppanással ér le a hideg padlóra, a lény pedig a következő pillanatban rám esett. A fejem hangosan lüktetve visszavonulót fújt, de nem törődtem vele. Amint összeszedtem magam lerúgtam magamról azt a valamit, és fel akartam állni, de már megint a mellkasomon ült, leszorítva a kést tartó karomat a hűvös kőre. Elkezdtem vergődni a keze alatt, de túl erősen tartott. Ahhoz képest, hogy az előbb mekkora erővel ugrott nekem, és most milyen erősen fogja le a karomat, hihetetlen könnyűnek bizonyult, ahogy ült rajtam. Szerintem negyven kilónál nem nyomott többet, bár a 160 centit is épp hogy súrolta. Ahogy ott ült rajtam, emberfeletti nyugalommal én pedig dobáltam magam és próbáltam kiszabadulni alóla, úgy éreztem magam, mint egy partra vetett hal. Az a valami nem nézett rám. Fejét lehajtotta és a kezemben szorongatott kést fürkészte. Rajtam pedig lassan eluralkodott a félelem. Még erősebben vergődtem, majd a valami hirtelen rám nézett. Belebámult az arcomba, azokkal a hatalmas barna szemeivel, és azt mondta:
- Szólj, ha befejezted, Martin!
Teljesen lebénultam. A szemébe meredtem. Ez a valami, illetve mint kiderült valaki tud beszélni, és… várjunk csak. Ez tudja a nevem! Ő felhúzta egyik szép ívű szemöldökét, és újra megszólalt:
- Na, lenyugodtál?
Nem tudtam megszólalni.  A szám tátva maradt, a torkom kiszáradt. Bámultam az arcába és nem tudtam felfogni, amit látok. Egy istennő ült a mellkasomon!
A lány még egy hosszú pillanatig az arcomat fürkészte, majd felpattant, egy laza mozdulattal kivette ernyedt kezemből a fegyverem, és visszarakta a pultra.
Én pedig nem tudtam elhinni, ami történt. Néztem a lány karcsú testét, kecses mozgását, majd hirtelen elöntött a szégyen. Az előbb egy negyven kilós lány elvert. Basszus, de ciki. Dühösen álltam fel és odaléptem hozzá:
- Ez meg mi volt?! – kiáltottam rá, pedig valójában a saját gyengeségemre voltam dühös, de ezt még magamnak sem akartam bevallani.
A lány tökéletes nyugalommal megfordult és rám nézett, azzal a mindent átható hatalmas szemeivel. Belefúrta tekintetét az enyémbe és nem engedett megmozdulni, nem tudtam félre nézni. Teljesen a rabjává váltam.
- Mi mi volt?
- Ööö…- suttogtam alig hallhatóan. Nem jött ki hang a torkomon.
A lány odanyújtott nekem egy tál müzlit, meg egy pohár gyümölcslevet és azt mondta:
- Szerintem készülődj! Fél nyolc van.
Ez volt a varázsszó. Idén már kétszer késtem. A harmadik alkalommal egy ajándék intőt adnak a „Késés” mellé, az pedig nagyon nem hiányzott most nekem, mert akkor elbúcsúzhattam a saját laptop régóta dédelgetett álmától. Elvettem a reggelimet, és elindultam az asztalhoz. Félúton megtorpantam. Ezer kérdés robbant elő az agyamban. Például: Hol van az anyám? Ki ez a lány? Hol vagyok?
A lány mintha csak olvasna a gondolataimban, mellém lépett, és a vállamra tette a kezét-amitől először megborzongtam, majd eszembe jutott az a bizonyos szégyen és rájöttem, hogy én utálom ezt a lányt- és megszólalt:
- Ezek bonyolult dolgok, de ígérem, mindent elmagyarázok, ha visszajöttél az iskolából.
- Nem! – mondtam komoran. – Most akarom tudni!
- Én viszont most nem fogom elmondani. Edd meg a kajád és menj!- mondta ellentmondást nem tűrő hangon és eltűnt.