Sziasztok! Az általunk meghirdetett verseny lendületet adott nekem, így ma én is írtam egy- a versenyben megosztott képektől eltérő- képről.. Nem éppen vidám hangulatú, de azért remélem tetszeni fog.
További szép nyarat Nektek és jó olvasást!
Üdv: Charlotte

Az utolsó lufi

Az utolsó szál is elszakadt. Az utolsó felszínen tartó erő. Ahogy belerohant a hűvös éjszakába, újra és újra felidézte magában azt az érzést mikor az utolsó, a legutolsó kéz is elengedi, és hagyja, hogy elsüllyedjen a végtelen fekete masszába. Abba a másik világba, ahol már minden mindegy, ahol már semmi sincs csak az az egyetlen nyomasztó érzés, hogy minden, ami szép volt az életben elveszett, és már csak egyetlen halovány emlék maradt a boldogságból, azokból az időkből, amikor minden tökéletes volt. Nem úgy, mint most.
Nem tudta elhinni. Egy hónapja kezdődött minden. Akkor indult el a lavina, de akkor még a vakító boldogságtól nem vette észre, ahogy az életéből lassan kiszakadnak egy-egy darabok. Ez mind csak akkor tűnt fel neki, mikor már visszafordíthatatlanul széthullott az élete. Mint apró kavicsok. Mint hatalmas sziklák. Mint pusztító kőlavina, úgy esett szét minden. Egyre nagyobb darabokban hullott alá az élete szilárd talaja.
Ettől bármi jobb lett volna. BÁRMI!
Mikor az az utolsó lufi is elszállt, elővett egy kést…
Ahogy lassan kihúzta a fiókból, a fém hangja betöltötte a szobát. Azt a nyomasztóan nagy sötét szobát. Egyedül volt. Teljesen egyedül, végtelenül magányosan. Már szinte érezte ahogy a halál angyala megérinti a vállát és suttogva hívja őt a másvilágra. A kés tökéletes pengéje megcsillant az éjféli hold titokzatosan derengő fényében. A szíve hevesen dobogott. Mint egy apró, védtelen madár, ami szembe nézve a halállal megpróbál menekülni a kalitkából. A kalitkából, ami eddig az otthona, a biztonságot nyújtó hely volt, most viszont a csapdája lett.
Nézte a kést. Belebámult a sötét angyal arcába…
És elöntötte a rettegés.
Rájött, hogy most engedte el az utolsó lufit. Ő volt az utolsó. Saját maga. Félt a haláltól. És most félt önmagától is. Eldobta fegyverét és belerohant az éjszakába…
Nem tudta, meddig futhatott, de mikor megállt, mikor már teljesen kifulladt, nem látta a csillagokat. A fényes, kellemesen hűvös éjszakából, csípősen hideg, ködös útvesztő lett. Nem látott mást csak derengő ködöt, és a körülötte elterülő nedves aszfaltot.
Akkor és ott feladta.
Elterült a hideg betonon és lehunyta a szemét.
Eltűntetett mindent az agyából, csak a saját légzésére figyelt.
Érezte, ahogy a hideg levegő beáramlik a tüdejébe… majd ki. Be… és ki…. be… és ki…
A szíve madara körül szétfoszlottak a kalitka rácsai.
Be… és ki…. be… és ki…
Szabad volt. Teljesen szabad.
Be… és ki…. be… és ki…
Be… és ki…
Aztán már csak ki…

C:T.