Köszöntő

Kedves Olvasó, örömmel fogadunk blogunkon!

Hogy mit találsz itt? Verseket, novellákat és cikkeket mindkettőnktől
és versenyeket, amiket közösen rendezünk. Reméljük elnyeri tetszésedet
a blogunk, nyugodtan nézz körül, ha pedig bármi megjegyzésed lenne,
szívesen meghallgatunk!

Puszi: Emily&Charlotte

2014. augusztus 21., csütörtök

Utolsó kívánság

Sziasztok! Az utóbbi időben én is, mint Em egy kicsit eltűntem. De örömmel jelentem be, hogy visszatértem és hoztam nektek egy kis novellát. Az alábbi képből merítettem ihletet:

Remélem tetszeni fog! Jó olvasást!
Puszi
Lotte



Utolsó kívánság

Mindig is szerettem a veszélyeket. Talán épp ezért mentem katonának. De az már régen volt. Leszereltem. Azóta új életet kezdtem, a katonaságból pedig nem maradt más, csak egy emlék, néhány heg, és még valami, amit csak akkor ismertem fel, mikor rám szegezte a pisztolyát…
Így utólag feltűnt, hogy már sokszor láttam. Az újságosbódé mellett, a buszmegállóban, a kerítés mögött, a munkahelyemnél. Azokon a helyeken, ahol nap, mint nap jártam. Meg persze, évekkel ezelőtt a csatatéren, ahol lelőttem az apját. Még most is látom néha álmomban azt a gyilkos, mindenre elszánt tekintetet, a tüzet, ami akkor a szemében égett. És még az óta is, mikor néha-néha találkozott a tekintetünk az újságosnál. Már akkor is kész volt minden: ő, én és a szépen kifényesített revolver, benne a halálos golyóval. Már csak egy valami hiányzott, csak az időpontra várt. A megfelelő időpontra, ami valahogy évekig nem akart eljönni… egészen máig.
Ma valahogy semmi sem sikerült. Peches nap, ez van. Volt még ilyen, lesz is. Nem vettem igazán komolyan, mikor leöntöttem az egyetlen tiszta ingem a kávéval, és megégettem az ujjam a pirítóssal. Aztán elindultam a kocsihoz, ami természetesen nem indult, pedig általában semmi baja nincs. „Kicsi mercim. „  Általában ezzel a megszólítással ültem bele. Ma viszont ideges is voltam meg késve is, szóval maradt az „Akurvaanyádat”. Kénytelen voltam busszal menni. Basszus. A busz- természetesen, mert hát mért is ne- késett ráadásul tömve volt. Felnyomorogtam a másik három pasival együtt, és szexin összepréselődtem egy százhúsz kilós izzadt nővel, és egy büdös csövessel. Príma. Mikor végre megérkeztünk, úgy menekültem a buszról, mint akit a baltás gyilkos üldöz. Felrohantam az irodámba, ahonnan –végignézve az asztalomon és a naptáramon- komolyan visszakívánkoztam abba a szép sárga szardíniás-dobozba. Körülbelül háromezer e-mail, nyolcszáz aláírandó, és harminc ügyfél, akivel nagyon kedvesen el kell majd csevegnem. Juhéj, már alig várom! Nem részletezném ezekkel az izgalmas tevékenységekkel teli tíz órát, legyen elég annyi, hogy este kilenckor, mikor kijöttem az épületből, úgy éreztem magam, mint akit agyonvertek. Félig. Már alig vártam, hogy beüljek a „Kicsi mercimbe” benyomhassam a fűtést és húsz perc múlva már lezuhanyozva ülhessek le az ágyba, amikor tudatosult bennem, hogy a „Kicsi mercim” a fűtött garázsban pihen, a következő szardíniás-doboz pedig fél óra múlva megy. Anyátokat.  Még gyalog is húsz perc alatt hazaérek, úgyhogy semmi kedvem nem volt megint buszra szállni, miután fél óra-mivel biztos késik, legyen negyven perc-várakozás közben szarrá fagyok. Nem, kösz nem.  Inkább gyalog.
Az út valahogy nagyon hosszúnak tűnt. Még sose mentem haza gyalog. Közben leszállt egy vékony köd és a hó is szállingózni kezdett. Aztán esni. Meg zuhogni. Nagyjából tíz perce mehettem, mikor megálltam kifújni magam. Mögülem hó ropogása ütötte meg a fülemet. Valaki követ.
Minél kevesebb zajt csapva, lassan megfordultam, de csak a ködöt láttam, ami halvány ködfoszlányokból, mostanra sűrű felhőréteggé állt össze. Lassan hátrálni kezdtem a puha hóban. Hirtelen kemény aszfaltot éreztem meg a cipőm alatt. Megfordultam és futni kezdtem a letakarított betonon. Futottam bele a tejföl-ködbe. Egyre mélyebbre és mélyebbre. Aztán lassan azt vettem észre, mintha ritkulni kezdene. És valóban. A köd lassan kicsi foszlányokra szakadt, és már csak egy-két pókháló szerű darabja lebegett körülöttem. Megálltam. A szívem hevesen dobogott, alig kaptam levegőt. Megfordultam. Nagyjából ötvenméternyire a köd tömör falként magasodott előttem. Hunyorítva próbáltam kivenni valamit, hátha meglátom ellenségemet. Ellenség. Eszembe jutott Ray. A fiú, akinek megöltem az apját. A tűz a szemében, a korához képesti erős, férfias tartása, magas, izmos teste. Az a test, ami lassan kibontakozott előttem a ködből. Nem mozdultam, ő pedig egyre közelebb sétált. Mikor már csak öt méter volt közöttünk, megállt. Gyilkos tekintetét belemélyesztette az enyémbe, és a szemében izzó tűz szinte égette a retinámat.
- Emlékszel rám, Dave?
- Mit akarsz tőlem, Raymond? – Szeme összeszűkült, az orrlyuka kitágult én pedig összeszorítottam a szám. Ezt nem kellett volna. Csak az apja hívta teljes nevén, ezt valahonnan tudom.
- Azt hitted megúszod? – suttogta- Nem emlékszel, hogy megfogadtam, addig nem nyugszom, amíg meg nem fizetsz apámért? Nem emlékszel? Mert én emlékszem.
A kabátja alá nyúlt és előhúzott egy fekete revolvert. A fém színe megcsillant a hold fényében. Kattant a kibiztosító, ujját a ravaszra tette és rám szegezte a pisztolyt.
- Ray, ne szórakozz! – mondtam enyhe feszültséggel a hangomban.
- Ó, Dave én nem szórakozok, hidd el nekem!
Közelebb léptem hozzá, ő pedig meghúzta a ravaszt.
Elvétette.
Rohanni kezdtem az erdő felé. Ez tényleg nem szórakozik.
Hallottam, ahogy csörtet utánam, és a hang egyre közelebbről jött. Teljes erőmből rohantam.
- Úgysem menekülsz, Daved! Úgysem menekülsz.
Futottam egyre beljebb a sötét erdőbe. Kerülgettem a gyökereket és ugráltam át a köveken. Csakhogy nem láttam mindet. Egy kiálló gyökérben elbotlottam és elterültem a tisztáson. Felettem a lombok hagyta nyíláson keresztül a hold világított. Éppen fölöttem.
Ray gyorsan beért. Zihált, ahogy én is. Ahogy megállt –ma már másodszor- rám szegezte a fegyverét, és lenézően így szólt:
- Mi az utolsó kívánságod?
Belebámultam az arcába, a pisztoly csövébe. Végignéztem rajta. Olyan abszurd volt az egész. Ez a huszonnégy év körüli fiú a pisztollyal. A tekintetében a gyerekes riadtság és a gyilkos elszántság keveredett. Tudtam, hogy félnem kéne, hiszen rajta múlott az életem, de valahogy nem ment. A riadtság több volt a szemében. Feltűnt neki, hogy nem szólok, hogy nem félek. Lejjebb eresztette a fegyverét, én pedig tudtam mit érez: így nincs hangulata az ölésnek. Aztán hirtelen újra felemelte a kezét, pontosan a két szemem közé célzott, a fegyvere megcsillant a felettünk ragyogó hold fényében.
- Szóval? Utolsó kívánság? – kérdezte elszántan. A gyerekes oldalát majdnem teljesen kiszorította magából, szemében láttam, ahogy elméjét eltölti a düh, a bosszúvágy és az elszántság. Megéreztem, hogy komolyan gondolja. Most már komolyan. Elöntött a félelem és a düh. Felnéztem a holdra, és éreztem, hogy megmozdul bennem valami. A gyomromból indult, elindult felfelé, s félelmetes, vadállatias morgásként tört elő a torkomból.  Egy pillanat alatt talpra ugrottam, pupillám összeszűkült: egy vadállat szemével láttam a világot. Fél méterre álltam tőle, és belebámultam az arcába. Ray pupillája kitágult és elejtette a pisztolyát. Néztem a rettegéssel teli szemeket, és újabb morgás után megszólaltam:
- Fejezd be Raymond! Még nincs utolsó kívánság.
2014-08-21

1 megjegyzés:

  1. Hey Lotte! :)
    Hűdenagyonjólett! :D Így egyben. Nevettem is, izgultam is :) Minden megvolt, aminek meg kell lennie :) Gratulálok!
    Puszi: Anett

    VálaszTörlés