Romantika a lapok között- avagy, hogyan ne csöpögjön nyáltól a történetünk

Drága Olvasóink,
először is szeretnék nektek nagyon boldog karácsonyt (már ami még maradt belőle) kívánni és ajándékként végre meghoztam a várva-várt első cikkemet.  Szóval, most egy olyan témával jönnék, ami szerintem sokaknak komoly fejtörést okoz; a szerelem. Mert ahhoz, hogy egy szerelmi szál hihető és életszerű legyen, de ne legyen tőle túl cukormázzal bevont a történetünk, sokat kell tenni. Ebben a bejegyzésben szeretnék ehhez egy kis segítséget nyújtani. Remélem hasznotokra válik, ha nem is teljesen, de valamennyire, és minden véleményt szívesen fogadok, hogy esetleg tetszett -e nektek vagy nem és szeretnétek -e még ehhez hasonló cikkeket! :)
Puszi: Em

Romantika a lapok között- avagy, hogyan ne csöpögjön a nyáltól a történetünk

 

 

Legelőször is, nagyon fontos, hogy tudjuk, mi lesz a történetünk témája. Ha katasztrófa könyvet írunk, aminek a lényege és a legfontosabb üzenete az lesz, hogy bár a főhős mindent elveszít, mégis kitart a végsőkig, nagyon kell vigyázni arra, hogy ne keverjünk bele egy erős romantikus szálat. Ha ezt tesszük, az olvasó nem fogja érteni a lényeget, és ha egy könyvnek nincs mondanivalója (olyan, ami eljut az olvasóhoz) az nagyon nem jó. De ha a könyvünk témája a romantika, ne féljünk használni, de itt is vigyázni kell a túladagolással, mert túl sok nyálas helyzet után, az olvasó kezéből magától repül ki a könyv. Próbáljuk meg úgy írni a könyvünket, hogy közben mindig tudjuk, hova akarunk eljutni, miért és mit akarunk mindezekkel mondani, mert csak így fog átjönni az olvasónak is.


 Most pedig itt van néhány tanács, amivel reményeim szerint tudok segíteni:

"A legelső pillanattól fogva szerettem, onnantól kezdve, hogy belenéztem gyönyörű szemeibe, totálisan és visszavonhatatlnul beleszerettem. De ő szeret -e engem? És ha igen, akkor miért volt azzal a másik lánnyal?..." Azt hiszem, ezt mindenki ismeri, nem kell nagyon magyaráznom. A történetben adott egy lány, aki magát nem tartja különösebben szépnek, vagy különlegesnek, amíg be nem toppan az életébe a fiú, akiért mindenki odavan, de ő az átlagos lányt választja. Aztán a lány mindig féltékeny, mert a fiú sokkal jobbat érdemelne nála és így tovább... Aztán a legvégén happy end és naplementekor megcsókolják egymást a tengerparton. Azért kezdtem ezzel, mert nincs ennél elcsépeltebb romantikus szál. Akármi, ami egy kicsit is másmilyen, már évezredekkel jobb. Hogy miért? Mert ki olvasna el egy olyan könyvet, amiben ugyanaz történik, mint több ezer másikban? A könyv kiszámítható, unalmas lesz. Szerintem ez a lehető legrosszabb. Szóval, röviden annyit akartam mondani ezzel, hogy merjünk bármilyen romantikus fordulatot beleírni a történetünkbe, csak egy valamire figyeljünk: hogy az meglepő legyen. Ne lehessen rá számítani. De legfőképpen, ne legyen már milliószor felhasznált.



Most, hogy tudjuk, hogy akármilyen vad fordulatot beleírhatunk, tudnunk kell életre kelteni a történetet. Nem elég, ha a szereplők között szikrázik a levegő, pattogjon az elektromosságtól az olvasónál is! A lényeg, hogy élethű legyen. Ha nem tudjuk visszaadni a hangulatot és az érzéseket, az olvasó nem fogja tudni beleélni magát és egyszerűen nem fog neki tetszeni. Ilyenkor fontos, hogy képzeljük magunkat a szereplők helyébe és próbáljuk beleélni magunkat a történetbe. Írjunk a leírásba sok melléknevet (persze azért figyeljünk, hogy mindegyik odaillő legyen és azért nem szabad túl sokat használni), minden mozdulat legyen követhető és értelmes. Mielőtt összehoznánk a szerelmespárt, építsük fel a kapcsolatukat és találjuk ki, miért és hogyan fognak egymásba szeretni. Ötletet lehet akárhonnan meríteni, a lényeg az, hogy legyen egyedi, de mégis érthető az olvasónak. Ha felszínes a kapcsolat, akkor annak legyen oka és következménye, ha meg se bírnak mozdulni egymás nélkül, akkor érződjön, hogy a barátaik hiányolják őket. Dolgozzunk ki minden részletet, vagy hagyjunk egy kis helyet az olvasó fantáziájának is, de valamennyit mindenképpen áruljunk el a szerelmesekről.



Ha már megvannak a vad fordulatok és a azok a bizonyos szikrák a szereplők között, akkor már csak össze kell őket hoznunk. Ne féljünk élcelődni velük, jöhet néhány (akár komolyabb) vita is, sőt adott esetben akár elmehetünk a tettlegességig is, de figyeljünk arra, hogy ne húzzuk túl sokáig ezt a részt. Ha ugyanis a két szerelmes túl sokáig kergeti egymást, az olvasó egyszerűen megunja. Fontos, hogy itt is próbáljuk a való életbe áthelyezni a dolgokat; lehet benne egy kis vívódás, de amint mindkét szereplő rájön, hogy szereti a másikat, ne húzzuk tovább. Itt is használjuk a fantáziánkat, próbáljuk messziről elkerülni a "nemszeretem-őszeret-megbántomhogyelkergessem-rájövökhogyszeretem-éppazutolsópillanatbanmégsikerülmegtalálnom-" és újra itt vagyunk:"csóknaplementeörökszerelem". Egy szerelmes szálat nagyon élethűvé tesznek a kis mozzanatok, amivel meg tudjuk mutatni a két szereplő mennyire (vagy mennyire nem) ismeri egymást, nem kell mindig a maradi módszereknél maradni, vörös rózsa helyet kapjon a hódoló nyugodtan bogáncsot. 

 



Röviden, ha hihető szerelmi szálat szeretnétek a törtánetetekbe

 legyetek bátrak és ne féljetek újjítani, mert az élet se

tündérmese. ;)

 

Halloweeni bejegyzés

Sziasztok,
hamarosan jövünk a novellaverseny nyerteseinek műveivel és a blogajánlókkal, kritikákkal, de addig is hoztam nektek egy novellát Halloween alkalmából. Halloween tegnap volt, október utolsó napján, úgyhogy egy kicsit megkésve, de azért remélem tetszeni fog nektek a novella. :)
Ui.: Hamarosan szeretnék hozni egy verset is, mert mostanában írtam párat és más történetekkel, novellákkal is készülődök. :)
Puszi: Em

Halloweeni mese

  Az éjszaka sötét volt, ködben úszott a falu. Megtépázott fekete felhők takarták el a reményt ígérő csillagokat. A hideg a csontjaiig hatolt, át a több réteg ruhán. Keze reszketett, mint a néhány maradék falevél az ágon. Körmei lassan belilultak, haját újra és újra szemébe fújta a vad szél. A házak ablakaiból fény szivárgott ki, csak ez világította meg a kígyóként kanyargó utcát. Mar majdnem ott volt, látta a ház keskeny alakját feltörni az égbe. Olyan közel volt, amikor meghallotta a háta mögül a lépteket.

  A bakancs keményen csapódott az aszfaltnak, ahogy rohant a lány felé. Meg kellett állítania, mielőtt valami meggondolatlanságot csinál. Ez hajtotta, át az erdőn, a fák karmai között, el a házak mellett, amik mind bajról suttogtak. Végre elérte, ott állt előtte a reszketeg alak. Épp mielőtt a vállára tehette volna a kezét, a lány megfordult.

  -Mit keresel te itt? –kérdezte színtelen hangon. Szeme ragyogott a vérszomjtól. Ölni akart.

  -Nem teheted meg… Te nem ilyen vagy! –próbálkozott a fiú.

  -Nem ismersz és soha nem is fogsz. –a lány fenyegetően közelített. A szél hirtelen feléledt, sötét haját dobálta az arca körül. A Hold kibújt egy felhő mögül kísérteties fehér fényt kölcsönözve az arcának. –Megölte. –szemében fellángolt a tűz, megállíthatatlanul égett, pusztítani akart.

  -De, nem akarta...nem, ő nem…-hátrált egyre inkább a bakancsos. –Lis, ne tedd ezt! Ez csak a harag, a düh beszél most belőled!

  -Megölte őt. Te pedig ott voltál és az ő oldalára álltál! –a lány keze felemelkedett, mintha természetfeletti erő hajtaná. Kezében csillogott a kés éle, ezüstszínűen ragyogott a kevés fényben. –Adok egy utolsó esélyt: ha most elmész, nem megyek utánad, de ha még egyszer a közelembe jössz… -nem kellett befejeznie a mondatot, a fiú mindent értett, de nem mozdult. –Három másodpercet adok. –a lány lehunyta szemeit. –Három…

  -Elisabeth, kérlek hallgass meg! Nem teheted ezt, nem bánthatod….

  -Kettő…

  -Én…én szeretem! Ha jelentek még valamit neked, akkor…

  -Egy. –szakította félbe a lány. Felnyitotta bosszúvágytól lángoló szemeit és hosszú léptekkel a fiú felé indult. A fiú elhatározta, hogy nem menekül. Tudta, hogy a lány soha nem lenne képes bántani. Csak állt ott egy helyben és rábízta magát. Már csak egy lépésre volt tőle ő és a fegyvere, amikor rájött mekkora hibát követett el. Belenézett azokba gyönyörű sötét szemekbe, de mintha nem is a lányéi lettek volna. Nem volt bennük nyoma se szenvedésnek vagy bánatnak. A lány kicserepesedett ajka mosolyra húzódott, úgy tette meg az utolsó lépést. Már késő volt elfutni, késő volt bármit is tenni.

  -Remélem megérte. –mondta még utoljára, mielőtt a fiú felé lendítette a kést. Ő a felismeréstől nagyra nyílt, ijedt tekintettel rogyott a földre, körülötte az út betonján elkezdett terjedni a vörös pocsolya. A lány nézte még pár percig, arcán egy pillanatra se lett bizonytalan a mosoly.

  Magabiztos kezekkel törölte bele a kést a nadrágjába. Néhány pillanat és ott lesz a háznál, ahol végre mindennek véget vethet és bosszút állhat rajta. Agyát elborította a gyűlölet, gyors léptekkel indult el a hófehér falú ház felé. Vörösre fogja festeni ezeket a falakat és ő majd végignézheti az egészet, majd csak utána vet véget a meg nem érdemelt életének.

  Odaért a ház elé, belépett a kiskapun, ami nyikorogva engedett a nyomásnak. A sötét fűszálak borzongva hajladoztak a lábai alatt, miközben megállíthatatlanul haladt a bejárati ajtó felé. Fellépett a veranda lépcsőjén, kezét a kilincsre tette. A zár nem engedett. Teljes testével feszült neki az öreg ajtónak, mire meghallotta a kattanást. Hangtalanul lépett be a házba, talpa alatt csikorogtak a deszkák, ahogy fölfele ment a lépcsőn.

  Fenn a szobában Amy nyitott szemmel feküdt az ágyán. Nem tudott aludni az óta az este óta. Amit akkor tett, az megbocsájthatatlan. Utálta magát miatta, de túl gyáva volt ahhoz, hogy véget vessen az életének. Azzal próbálta nyugtatni magát, hogy nem volt más választása. Amikor a kisfiú felé futott azzal a késsel... Nem állhatott csak ott, várva mikor szúrja meg. Ösztönből lépett arrébb, mire a gyerek elbotlott, de kis kezei nem engedtek az erős szorításon. Csuklója kifordult és pont beleesett a késbe. Mire a lány a mentőket hívta már halott volt. Gyere velem játszani! -mondta a kisfiú. Szemei úgy ragyogtak akár a gyémántok. De a lány nem ment, mással volt elfoglalva.

De unatkozom! -hangzott a felelet.- Csak játszunk valamit!

Keress magadnak valami játékot -mondta a lány.- Készíts egy jelmezt Halloween –ra! Holnap lesz a napja. A kisfiú boldogan szaladt el. A lány zenét hallgatott, nem vette észre, amikor az apró kezecske kivette a kést a helyéről. Kellett neki a jelmez miatt, de a karjában nem volt elég erő. Megvágta az ujjacskáját, szemében könnyekkel, kezében a késsel szaladt oda Amyhez. És utána minden olyan gyorsan történt.

  Minden másodpercben, amikor lehunyta szemeit a kisfiút látta maga előtt, szemében könnyekkel, maga körül sok vérrel. Nem merte becsukni a szemét, pedig érezte, ahogy az álmosság elnehezíti szemhéját.

  Egyszer csak recsegést hallott a lépcső felől. Vajon lenne valaki a házban? Hangtalanul felült az ágyán, hátát a falnak döntötte és hallgatózott. Újra hallotta az öreg szú ette deszkák recsegését, ezúttal már följebbről. Megbénította a félelem, fürkésző tekintettel meredt az ajtóra, mintha képes lenne átlátni rajta. A kilincs lenyomódott és –mintha láthatatlan erő mozgatná- kinyílt az ajtó. Amy egy sötét, magas alakot látott, egy kés összetéveszthetetlen formájával a kezében. Rögtön tudta ki az. Az alak közelebb lépett, majd megállt az ágya mellett. Kezében időnként megremegett a kés. Amy ráemelte nagy, kigúvadó szemeit. A két lány néhány hosszú percig csak bámult egymásra. Megállt akkor az idő, beengedték egymást legsötétebb gondolataikba, megmutatták egymásnak minden gyöngeségüket és félelmüket. A betörő karja egyre inkább remegett, míg végül már nem volt képes megtartani éles fegyverét. Egyszerre kezdtek el hullani mindkét alak szeméből a könnyek. Árnyak voltak, árnyékai saját maguknak, akik belülről rothadtak el. Nem maradt már semmi más régi életükből, csak a könnyek, amik most lassan csorgadozva hullottak a fapadlóra, a meleg dunyha takaróra.

  -Mit tettem? –suttogta az egyik árnyék, a földre rogyott, reszkető kezeit arcához kapta. Eltakarta maga elől a hideg szobát, a házat, a világot. Egyedül akart maradni, egyedül, mint az éjszaka, mint a sötétség és szenvedni a végtelenségig. Meghalt az öccse, a kis testvére, az egyetlen, akit szeretett, és aki viszontszerette. És megölte a fiút, akinek a szerelméért egyszer minden odaadott volna. De aki a testvére gyilkosát szerette. És mindezek után mégse volt képes gyűlölni a lányt, nem bírta megölni, elpusztítani. Csak magát tudta utálni és örült, hogy mindezek ellenére még sincs egyedül.

  -Meghalt, miattam. –nyögte a másik árnyék, összeroskadva az ágyon, magzatpózban bújva, nyöszörögve saját fájdalma miatt. Az ő felellősége volt, hogy vigyázzon a kisfiúra, az ő hibája volt. Rábízták, bíztak benne, pedig nem kellett volna. És most az ő lelkén szárad a halála. Tüdeje összeszorult levegő után kapkodott, hörgött, olyan erősen szorította ökölbe kezeit, hogy körmei felszakították tenyere vékony bőrét.

  Az első árnyék a kés után nyúlt. Még befejezhet mindent, még véget vethet mindennek. Már majdnem elérte, amikor egy bizonytalan kéz ragadta meg a csuklóját. Újra egymás szemébe néztek, néhány másodpercig néma társalgást folytatva. Összefonták remegő kezeiket. Felálltak, kiléptek a szobából, ki a házból, el a városból, a folyóhoz. Együtt merültek bele a jéghideg vízbe, fejük felett összecsaptak a hullámok, ahogy elnyelte őket a folyó tátongó gyomra. Velük merült el a tettük súlya is, húzta le őket egyre mélyebbre, mígnem szívük megszűnt dobogni. Kezük egymásba fonódva úsztak, vitte őket az ár, el –el a felejtésbe.

Frissítő nyári novellaverseny: eredményhirdetés

Sziasztok!
  Mivel a pályázat meghirdetésében inkább Em munkálkodott, most én fogom kihirdetni a szerencsés nyerteseket. Emmel átnéztük az összes beérkezett művet, és eldöntöttük, hogy ki műve sikerült (szerintünk) a legjobban. Tudni kell, hogy nagyon kevés választja el egymástól a helyezetteket és mindenkinek köszönjük a művét, remek novellákat alkottatok! :) Amint időnk engedi mindenkinek írunk pár sort arról, hogy mi tetszett az irományában és miért olyan helyzeést ért el, amilyet. Ezenkívül külön bárki kérheti, hogy kritikát írjunk róla e-mailben.
  Remélem mindenki elégedett lesz a helyezésével, aki pedig jobbra számított az se csüggedjen, ennek a versenynek a lényege az, hogy mindenki saját magáhzo képest alkosson és fejlődjön. Valamint, a jövőben is tervezünk efféle versenyeket rendezni, úgyhogy lesz még lehetőségetek! :)
  Az okleveleket vigyétek nyugodtan, csak arra kérünk titeket, hogy linkkel együtt tegyétek ki. (Egyébként én gyárottam őket, és aki ismer, tudja, hogy ennél szebb tőlem nem telik, de azért remélem tetszik nektek.(Em)). :)
Tehát, íme a helyezettek:

1. HELYEZÉS: MONOS ANETT

 

Nyereménye: Blogajánlót és kritikát írunk egy választott blogjáról + három hónapig reklámozzuk egyválasztott blogját a modulsávban + röviden véleményezzük és kirakjuk a blogra három válaszott irományát + interjút készítünk vele

2. HELYEZÉS: Rozetta

 

 

Nyereménye: Blogajánlót/kritikát írunk egy választott blogjáról + két hónapig reklámozzuk egy választott blogját a modulsávban + röviden véleményzzük és kirakjuk a blogra két választott irományát

 

 

3. Helyezés: Beata Juliette
 

Nyereménye: Blogajánlót/kritikát írunk egy választott blogjáról/röviden véleményzzük és kirakjuk a blogra három választott irományát + egy hónapig reklámozzuk egy választott blogját a modulsávban

 

 

4. Helyezés: Balogh Petra

 

Mégegyszer köszönjük a versenyzőknek és gratulálunk mindenkinek! :)
Hamarosan jelentkezünk!
Puszi: Charlotte&Em
Ui.: Nagyon sajnáljuk a hosszú késést, remélem nem várakoztattaunk meg titeket nagyon. :)

Novella verseny: beküldés lezárása + novella

Drága Olvasóink,
most én jöttem, tudom megkésve (megint), de már hétvégén lejárt a novelláa versenyre a beküldési határidő. Nagyon örülök, mert egy kivételével az összes novella beérkezett, ami csak négy, de így valószínűleg mindenki el fog érni helyezést. (Mivel ilyen kevesen jelentkeztek, különdíjast nem biztos, hogy hirdetünk, de az első három helyezett így is lesz. )
  Még valamit hoztam nektek most, egy rövidebb novellát, amit egy német órán olvasott szöveg ihletett (akinek van kedve és tud németül nyugodtan keresse meg: margret steenfatt: Im Spiegel (A tükörben)). Ez egy elég rövid novella, de majd szeretném folytatni. :)Remélem tetszeni fog nektek! :)
Sok puszi: Em

A tükör

  Álltam ott, velem szemben a sima felszín, visszapattint minden képet, ami elé kerül. Most rólam nyújtott át egy képet, megmutatta, ő hogy lát engem. Láthattam aranyszőke hajamat, ami a hajtöveknél már nagyon világos barna volt, láttam világos barna szemeimet, finom arcomat, keskeny alakomat. Igen, döntöttem el, kívülről szép vagyok. De vajon, hogy nézhetek ki belülről? Van –e bennem annyi szín, mint a ruhákban, amiket magamra veszek? Nem éreztem magam telinek, színesnek. Olyan üresnek éreztem magam, hogyha valaki meglátta volna bensőmet, rögtön elaludt volna az unalomtól. És ezt tudják ők is jól, mind a ketten, csak nem merik mondani. Félnek, hogyha megmondják valami őrültséget csinálnék. Depresszióba zuhannék és öngyilkos lennék. De egy szót se kellett mondaniuk, mert tudtam én így is. Tudtam, hogy nem csak semmi különleges nincs bennem, de szinte semmi se.

  Könnyeim legurultak szemeimből, végigfolytak orcáimon, majd a szám sarkától az állam végére csúsztak és lepottyantak pólómra. Sötétkék foltot hagytak a felsőmön. Így, kívül, még a könnyeimnek is színe volt, de legbelül ugyanolyan láthatatlanok voltak, mint én. Nem volt céljuk, nem volt utuk, csak botorkáltak a sötétben, egyet tudva, hogy az ok, amiért vannak a szenvedés.

  De én nem akartam szenvedni, már eleget szenvedtem, most végre boldog akartam lenni. Új otthon, új iskola… úgy gondoltam ez mind új esély a boldogságra. De nem így történt, minden csak rosszabb lett, és a szenvedés még több mindent kiirtott belőlem. Eltüntette csöppnyi bátorságomat –mint egy könnycsepp csorgott le aznap arcomon-, eltiporta maréknyi merészségemet –mint a falevél roppant akkor talpuk alatt- és megrángatta kötelékemet a családommal –mint egyensúlyukat vesztett kötéltáncosok próbálkoztunk most. Elvették mindenemet, de a bosszúvágyam már rég elszállt. Viszont el kell mennem –ezt most éreztem-, hiszen letértem utamról és az újrakezdés nem segített. Talán, ha saját magam választok egy tetszőleges utat, boldog lehetek. Vagy legalább majd nem kell így szenvednem. Nekem nem számított, melyik fog bekövetkezni, úgy éreztem, ennél rosszabb már nem lehet. Ezért szöktem el még aznap este, ott hagyva magában ácsorogva a tükröt, várva, hogy valaki elélépjen és megmutassa magát, hogy ő is tudjon mutatni valamit.

Vers: Remény

Drága Olvasóink,
most megint én jöttem egy verssel, ami rövidebb lett, mint általában és egy kicsit másmilyen, de azért remélem tetszeni fog. Most, hogy valaki véleményezte az egyik versemet, tehát látom, hogy lenne rá igény, szeretnék majd több verset hozni.
  A versenyről: Pár novellát már megkaptam, de még özel se érkezett meg minden jelentkeztől. Vasárnapig még mindenkinek van ideje, illetve, ha valaki nem lesz addig kész és ír egy e-mail -t, meghosszabíthatom a beküldési határidőt. Ha pedig valaki meglátta a képeket és kedve támadt írni, de a jelentkezésről már lecsúszott, nyugodtan elküldheti e-mail -ben vagy kommentben, én pedig ( ha szeretné) szívesen véleményezem. :)
 Tehát itt is lenne a vers!
Puszi: Em


Remény

Szólt a jajj,
jött vele a baj.
Mint egy raj
szállt a madársereg.

Feketén
seregély,
gonosz teremtmény,
közeledett felénk.

A kegyetlen
reményem
jött felém,
mert azt hittem
szeretem.

Novella- Elengedni

Drága Olvasóink,
most én jönnék, és már olyan rég hoztam nektek valami hosszabb olvasnivalót, hogy úgy döntöttem megosztok veletek egy novellát. Ezt még régebben írtam, még a nyár előtt, és lehet, hogy kicsit sablonos lett, de szerintem néha ilyen is kell. Egyébként -és ezzel minden jövendőbeli íróhoz is szólok, hátha segít- szerintem kifejezetten jót tesz néha sablonokat használni és csak arra figyelni, hogy hogyan tudod minél szebben, kifejezőbben leírni. Remélem ez nekem ebben az esetben legalább egy kicsit sikerült. :)
Jó olvasást és jó további nyarat (nem is merek rágondolni, milyen z után a pár gyönyörű hét után)!
Sok puszi: Em


Elengedni

Nem is tudtam, hogy igazából haragszom rá, vagy pusztán csak magamra. Nem tudtam eldönteni, hogy erre számítottam –e, vagy a furcsa érzés, ami a gyomromat és a lelkemet szorongatja teljesen váratlan. Hirtelen semmi mást se tudtam vagy éreztem, csak azt, hogy ő valahol nagyon távol van tőlem és még lesz is egy darabig. És ez mindennek ellentmondott. Minden olyan dolognak, amit tegnap megbeszéltünk és minden olyan dolognak, amit én tettem volna a helyében. Ha én vagyok ott, a lehető leghamarabbi géppel repülök felé, hogy újra láthassam, hogy újra átölelhessem, hogy újra együtt leehessünk.

 

   De ő mintha nem így érezne. Valamiért még mindig ott ücsörgött New York -i hoteljának szobájában és nézte a gyönyörű kilátását, nélkülem. Ki tudja miért, ez jobban csábította, mint a reptéren minden bút és bánatot, honvágyat és szenvedést feledve a karjaiba kapni. Annyira össze voltam zavarodva, hogy észre se vette, hogy a könnyeim kibuggyannak a szememből. Csak azt mutatták ki, ami éppen a lelkemben folyt le, de szégyelltem volna ennyire kimutatni az érzéseimet minden másik várakozó előtt, féltem, hogy rájönnek, miért sírok és szánalmasnak gondolnának. Ezért inkább remegő kezeimet az arcom elé emeltem és újra meg újra letöröltem újra meg újra előtörő könnyeimet. Hiába is próbáltam volna véget vetni a sírásnak, tudtam, hogy összetörtem belül és ezt nem bírtam volna bent tartani. Annyi minden bezárása után, ezt most muszáj volt kiengednem. Muszáj, mert ha nem teszem belülről felrobbant. Egy idő után meguntam arcom folytonos letörlését és úgy döntöttem, hadd gondoljon szánalmasnak, aki csak akar. Elvégre, úgy se fogja megismerni a teljes életem, az összes érzésem, így hát nem fog tudni igazságos véleményt alkotni rólam. Persze mindezek észérvek ellenére is lehajtottam a fejem. Ez van, ilyen az ember, ez ösztön, mi ellen nincs mit tenni. Ösztönösen gyengébbnek érezzük magunkat, ha túl sok érzelem süt le az arcunkról. Mert ha már annyira fáj valami, hogy azért apró cseppek záporoznak a szemeinkből, akkor az egy olyan dolog lesz, ami a gyengepontunk. És ha valamilyen gyengepontunkat megtudja egy idegen, akkor már képes minket bántani. És kinek kéne még több fájdalom, ha még a mostanival se tud megbirkózni?

  Az úszó cseppek mindent homályba borítottak, ami nagyon jól esett. Az arcomat hűvös simogatással szántották végig és percekig éreztem nedves nyomukat a bőrömön. Hiába is próbáltam volna magam hitegetni azzal, hogy egyszer majd vége lesz, és a könnycseppekkel hull el a fájdalmam is, még gondolatnak is őrültségnek tűnt. Hiszen, hogy tudna akármi is segíteni azon, hogy a férfi, akit annyira szerettem, hogy a saját életemet adtam volna egyetlen öleléséért nem szeretett viszont, becsapott és átvert? Úgy éreztem nincs olyan gyógyszer, ami kár egy cseppet is enyhíthetne a fájdalmamon.    

    Egyszerűen el voltam veszve a saját szenvedésemben. Pontosabban egy valaki lett volna, aki tud segíteni, aki egyetlen szavával újra feléleszt, de ő több ezer kilométerre volt most tőlem. És, ha itt is állt volna mellettem, akkor se segített volna rajtam, mert direkt tette ezt velem. Ha fájdalmat nem is akart okozni, de el akart tenni az útjából, elege lett belőlem és a kapcsolatunkból. Már amikor elutazott New York –ba rossz érzéseim voltak, nem tudtam, hogy miért megy el és magamat okoltam. Ő azzal nyugtatott, hogy csak miatta van, ki kell szellőztetnie a fejé, aztán majd visszajön és olyan lesz, mintha soha el se ment volna. De ma hajnalban kiderült, hogy sosem jön többet vissza. Miután három órán keresztül hiába vártam a gépére és főleg rá, írt egy SMS –t. Csak ennyit, még arra se vette a fáradtságot, hogy felhívjon, és úgy mondja el. Azt írta, hogy meg kell változtatnia az életét, tőlem távol. És a legbizarrabb az egészben, hogy én elhittem neki. Még akkor is elhittem neki, hogy csak egy kis levegőre van szüksége és utána jön vissza hozzám, mert ő is szeret engem. De utána elhatároztam, hogy felhívom és megbeszélem vele dolgot, mert a bátyja és a húga is hiányolta már, de amikor hosszú csörgés után valaki felvette a telefont egy finom, női hang szólt bele. Amikor rákérdeztem szerelmemre, hallottam, ahogy megszólítja és egy percre az ő hangját is hallottam, ahogy suttogva súgta: „Mondd neki, hogy nem vagyok itt!”

 

 

 És ekkor jöttem rá, miről is szólt ez igazából. Hogy ez nem rólam szólt, hanem csakis róla és erről a bizonyos nőről. Egy normális ember ilyenkor már a dühét próbálná levezetni, de én sose tudnék haragudni rá, olyan elmondhatatlanul szeretem, csak az fáj, hogy ő nem érez így irántam.

 

  Valószínűleg sosem lesz igaz szerelem az életemben, mert most, miután megismertem őt, soha senkit se fogok tudni majd még egyszer így szeretni.  De nem maradt más választásom, tudom, hogy el kell engednem. Most, egy évvel az egész után, tudom, hogy itt kell hagynom a szép emlékeket, ezen a repülőtéren, hogy elvigye őket a szél oda, ahova csak akarja. Hogy megszabadítson mellkasomat összenyomó súlyuktól és újra szabad lehessek –ha nem is egészen.

 

   És most már csak egyetlen egy könnycsepp szánkázott le az arcomon én pedig szórakozottan néztem utána, ahogy az államról legördülve a betonra fröccsent, kis foltot hagyva maga után. Reménykedtem benne, hogy ő is csak ekkora sebet fog hagyni rajtam –csak egy kis foltot, újra ragyogó lelkemen- és ezután megerősödve távozhatok. Kiléptem az ajtón, körbenéztem a napsütéstől ragyogó városon és úgy éreztem új ember lett belőlem.

Utolsó kívánság

Sziasztok! Az utóbbi időben én is, mint Em egy kicsit eltűntem. De örömmel jelentem be, hogy visszatértem és hoztam nektek egy kis novellát. Az alábbi képből merítettem ihletet:

Remélem tetszeni fog! Jó olvasást!

Puszi
Lotte

Utolsó kívánság

Mindig is szerettem a veszélyeket. Talán épp ezért mentem katonának. De az már régen volt. Leszereltem. Azóta új életet kezdtem, a katonaságból pedig nem maradt más, csak egy emlék, néhány heg, és még valami, amit csak akkor ismertem fel, mikor rám szegezte a pisztolyát…

Így utólag feltűnt, hogy már sokszor láttam. Az újságosbódé mellett, a buszmegállóban, a kerítés mögött, a munkahelyemnél. Azokon a helyeken, ahol nap, mint nap jártam. Meg persze, évekkel ezelőtt a csatatéren, ahol lelőttem az apját. Még most is látom néha álmomban azt a gyilkos, mindenre elszánt tekintetet, a tüzet, ami akkor a szemében égett. És még az óta is, mikor néha-néha találkozott a tekintetünk az újságosnál. Már akkor is kész volt minden: ő, én és a szépen kifényesített revolver, benne a halálos golyóval. Már csak egy valami hiányzott, csak az időpontra várt. A megfelelő időpontra, ami valahogy évekig nem akart eljönni… egészen máig.

Ma valahogy semmi sem sikerült. Peches nap, ez van. Volt még ilyen, lesz is. Nem vettem igazán komolyan, mikor leöntöttem az egyetlen tiszta ingem a kávéval, és megégettem az ujjam a pirítóssal. Aztán elindultam a kocsihoz, ami természetesen nem indult, pedig általában semmi baja nincs. „Kicsi mercim. „  Általában ezzel a megszólítással ültem bele. Ma viszont ideges is voltam meg késve is, szóval maradt az „Akurvaanyádat”. Kénytelen voltam busszal menni. Basszus. A busz- természetesen, mert hát mért is ne- késett ráadásul tömve volt. Felnyomorogtam a másik három pasival együtt, és szexin összepréselődtem egy százhúsz kilós izzadt nővel, és egy büdös csövessel. Príma. Mikor végre megérkeztünk, úgy menekültem a buszról, mint akit a baltás gyilkos üldöz. Felrohantam az irodámba, ahonnan –végignézve az asztalomon és a naptáramon- komolyan visszakívánkoztam abba a szép sárga szardíniás-dobozba. Körülbelül háromezer e-mail, nyolcszáz aláírandó, és harminc ügyfél, akivel nagyon kedvesen el kell majd csevegnem. Juhéj, már alig várom! Nem részletezném ezekkel az izgalmas tevékenységekkel teli tíz órát, legyen elég annyi, hogy este kilenckor, mikor kijöttem az épületből, úgy éreztem magam, mint akit agyonvertek. Félig. Már alig vártam, hogy beüljek a „Kicsi mercimbe” benyomhassam a fűtést és húsz perc múlva már lezuhanyozva ülhessek le az ágyba, amikor tudatosult bennem, hogy a „Kicsi mercim” a fűtött garázsban pihen, a következő szardíniás-doboz pedig fél óra múlva megy. Anyátokat.  Még gyalog is húsz perc alatt hazaérek, úgyhogy semmi kedvem nem volt megint buszra szállni, miután fél óra-mivel biztos késik, legyen negyven perc-várakozás közben szarrá fagyok. Nem, kösz nem.  Inkább gyalog.
Az út valahogy nagyon hosszúnak tűnt. Még sose mentem haza gyalog. Közben leszállt egy vékony köd és a hó is szállingózni kezdett. Aztán esni. Meg zuhogni. Nagyjából tíz perce mehettem, mikor megálltam kifújni magam. Mögülem hó ropogása ütötte meg a fülemet. Valaki követ.
Minél kevesebb zajt csapva, lassan megfordultam, de csak a ködöt láttam, ami halvány ködfoszlányokból, mostanra sűrű felhőréteggé állt össze. Lassan hátrálni kezdtem a puha hóban. Hirtelen kemény aszfaltot éreztem meg a cipőm alatt. Megfordultam és futni kezdtem a letakarított betonon. Futottam bele a tejföl-ködbe. Egyre mélyebbre és mélyebbre. Aztán lassan azt vettem észre, mintha ritkulni kezdene. És valóban. A köd lassan kicsi foszlányokra szakadt, és már csak egy-két pókháló szerű darabja lebegett körülöttem. Megálltam. A szívem hevesen dobogott, alig kaptam levegőt. Megfordultam. Nagyjából ötvenméternyire a köd tömör falként magasodott előttem. Hunyorítva próbáltam kivenni valamit, hátha meglátom ellenségemet. Ellenség. Eszembe jutott Ray. A fiú, akinek megöltem az apját. A tűz a szemében, a korához képesti erős, férfias tartása, magas, izmos teste. Az a test, ami lassan kibontakozott előttem a ködből. Nem mozdultam, ő pedig egyre közelebb sétált. Mikor már csak öt méter volt közöttünk, megállt. Gyilkos tekintetét belemélyesztette az enyémbe, és a szemében izzó tűz szinte égette a retinámat.
- Emlékszel rám, Dave?
- Mit akarsz tőlem, Raymond? – Szeme összeszűkült, az orrlyuka kitágult én pedig összeszorítottam a szám. Ezt nem kellett volna. Csak az apja hívta teljes nevén, ezt valahonnan tudom.
- Azt hitted megúszod? – suttogta- Nem emlékszel, hogy megfogadtam, addig nem nyugszom, amíg meg nem fizetsz apámért? Nem emlékszel? Mert én emlékszem.
A kabátja alá nyúlt és előhúzott egy fekete revolvert. A fém színe megcsillant a hold fényében. Kattant a kibiztosító, ujját a ravaszra tette és rám szegezte a pisztolyt.
- Ray, ne szórakozz! – mondtam enyhe feszültséggel a hangomban.
- Ó, Dave én nem szórakozok, hidd el nekem!
Közelebb léptem hozzá, ő pedig meghúzta a ravaszt.
Elvétette.
Rohanni kezdtem az erdő felé. Ez tényleg nem szórakozik.
Hallottam, ahogy csörtet utánam, és a hang egyre közelebbről jött. Teljes erőmből rohantam.
- Úgysem menekülsz, Daved! Úgysem menekülsz.
Futottam egyre beljebb a sötét erdőbe. Kerülgettem a gyökereket és ugráltam át a köveken. Csakhogy nem láttam mindet. Egy kiálló gyökérben elbotlottam és elterültem a tisztáson. Felettem a lombok hagyta nyíláson keresztül a hold világított. Éppen fölöttem.
Ray gyorsan beért. Zihált, ahogy én is. Ahogy megállt –ma már másodszor- rám szegezte a fegyverét, és lenézően így szólt:
- Mi az utolsó kívánságod?
Belebámultam az arcába, a pisztoly csövébe. Végignéztem rajta. Olyan abszurd volt az egész. Ez a huszonnégy év körüli fiú a pisztollyal. A tekintetében a gyerekes riadtság és a gyilkos elszántság keveredett. Tudtam, hogy félnem kéne, hiszen rajta múlott az életem, de valahogy nem ment. A riadtság több volt a szemében. Feltűnt neki, hogy nem szólok, hogy nem félek. Lejjebb eresztette a fegyverét, én pedig tudtam mit érez: így nincs hangulata az ölésnek. Aztán hirtelen újra felemelte a kezét, pontosan a két szemem közé célzott, a fegyvere megcsillant a felettünk ragyogó hold fényében.
- Szóval? Utolsó kívánság? – kérdezte elszántan. A gyerekes oldalát majdnem teljesen kiszorította magából, szemében láttam, ahogy elméjét eltölti a düh, a bosszúvágy és az elszántság. Megéreztem, hogy komolyan gondolja. Most már komolyan. Elöntött a félelem és a düh. Felnéztem a holdra, és éreztem, hogy megmozdul bennem valami. A gyomromból indult, elindult felfelé, s félelmetes, vadállatias morgásként tört elő a torkomból.  Egy pillanat alatt talpra ugrottam, pupillám összeszűkült: egy vadállat szemével láttam a világot. Fél méterre álltam tőle, és belebámultam az arcába. Ray pupillája kitágult és elejtette a pisztolyát. Néztem a rettegéssel teli szemeket, és újabb morgás után megszólaltam:
- Fejezd be Raymond! Még nincs utolsó kívánság.
2014-08-21