Halloweeni bejegyzés

Sziasztok,
hamarosan jövünk a novellaverseny nyerteseinek műveivel és a blogajánlókkal, kritikákkal, de addig is hoztam nektek egy novellát Halloween alkalmából. Halloween tegnap volt, október utolsó napján, úgyhogy egy kicsit megkésve, de azért remélem tetszeni fog nektek a novella. :)
Ui.: Hamarosan szeretnék hozni egy verset is, mert mostanában írtam párat és más történetekkel, novellákkal is készülődök. :)
Puszi: Em

Halloweeni mese

  Az éjszaka sötét volt, ködben úszott a falu. Megtépázott fekete felhők takarták el a reményt ígérő csillagokat. A hideg a csontjaiig hatolt, át a több réteg ruhán. Keze reszketett, mint a néhány maradék falevél az ágon. Körmei lassan belilultak, haját újra és újra szemébe fújta a vad szél. A házak ablakaiból fény szivárgott ki, csak ez világította meg a kígyóként kanyargó utcát. Mar majdnem ott volt, látta a ház keskeny alakját feltörni az égbe. Olyan közel volt, amikor meghallotta a háta mögül a lépteket.

  A bakancs keményen csapódott az aszfaltnak, ahogy rohant a lány felé. Meg kellett állítania, mielőtt valami meggondolatlanságot csinál. Ez hajtotta, át az erdőn, a fák karmai között, el a házak mellett, amik mind bajról suttogtak. Végre elérte, ott állt előtte a reszketeg alak. Épp mielőtt a vállára tehette volna a kezét, a lány megfordult.

  -Mit keresel te itt? –kérdezte színtelen hangon. Szeme ragyogott a vérszomjtól. Ölni akart.

  -Nem teheted meg… Te nem ilyen vagy! –próbálkozott a fiú.

  -Nem ismersz és soha nem is fogsz. –a lány fenyegetően közelített. A szél hirtelen feléledt, sötét haját dobálta az arca körül. A Hold kibújt egy felhő mögül kísérteties fehér fényt kölcsönözve az arcának. –Megölte. –szemében fellángolt a tűz, megállíthatatlanul égett, pusztítani akart.

  -De, nem akarta...nem, ő nem…-hátrált egyre inkább a bakancsos. –Lis, ne tedd ezt! Ez csak a harag, a düh beszél most belőled!

  -Megölte őt. Te pedig ott voltál és az ő oldalára álltál! –a lány keze felemelkedett, mintha természetfeletti erő hajtaná. Kezében csillogott a kés éle, ezüstszínűen ragyogott a kevés fényben. –Adok egy utolsó esélyt: ha most elmész, nem megyek utánad, de ha még egyszer a közelembe jössz… -nem kellett befejeznie a mondatot, a fiú mindent értett, de nem mozdult. –Három másodpercet adok. –a lány lehunyta szemeit. –Három…

  -Elisabeth, kérlek hallgass meg! Nem teheted ezt, nem bánthatod….

  -Kettő…

  -Én…én szeretem! Ha jelentek még valamit neked, akkor…

  -Egy. –szakította félbe a lány. Felnyitotta bosszúvágytól lángoló szemeit és hosszú léptekkel a fiú felé indult. A fiú elhatározta, hogy nem menekül. Tudta, hogy a lány soha nem lenne képes bántani. Csak állt ott egy helyben és rábízta magát. Már csak egy lépésre volt tőle ő és a fegyvere, amikor rájött mekkora hibát követett el. Belenézett azokba gyönyörű sötét szemekbe, de mintha nem is a lányéi lettek volna. Nem volt bennük nyoma se szenvedésnek vagy bánatnak. A lány kicserepesedett ajka mosolyra húzódott, úgy tette meg az utolsó lépést. Már késő volt elfutni, késő volt bármit is tenni.

  -Remélem megérte. –mondta még utoljára, mielőtt a fiú felé lendítette a kést. Ő a felismeréstől nagyra nyílt, ijedt tekintettel rogyott a földre, körülötte az út betonján elkezdett terjedni a vörös pocsolya. A lány nézte még pár percig, arcán egy pillanatra se lett bizonytalan a mosoly.

  Magabiztos kezekkel törölte bele a kést a nadrágjába. Néhány pillanat és ott lesz a háznál, ahol végre mindennek véget vethet és bosszút állhat rajta. Agyát elborította a gyűlölet, gyors léptekkel indult el a hófehér falú ház felé. Vörösre fogja festeni ezeket a falakat és ő majd végignézheti az egészet, majd csak utána vet véget a meg nem érdemelt életének.

  Odaért a ház elé, belépett a kiskapun, ami nyikorogva engedett a nyomásnak. A sötét fűszálak borzongva hajladoztak a lábai alatt, miközben megállíthatatlanul haladt a bejárati ajtó felé. Fellépett a veranda lépcsőjén, kezét a kilincsre tette. A zár nem engedett. Teljes testével feszült neki az öreg ajtónak, mire meghallotta a kattanást. Hangtalanul lépett be a házba, talpa alatt csikorogtak a deszkák, ahogy fölfele ment a lépcsőn.

  Fenn a szobában Amy nyitott szemmel feküdt az ágyán. Nem tudott aludni az óta az este óta. Amit akkor tett, az megbocsájthatatlan. Utálta magát miatta, de túl gyáva volt ahhoz, hogy véget vessen az életének. Azzal próbálta nyugtatni magát, hogy nem volt más választása. Amikor a kisfiú felé futott azzal a késsel... Nem állhatott csak ott, várva mikor szúrja meg. Ösztönből lépett arrébb, mire a gyerek elbotlott, de kis kezei nem engedtek az erős szorításon. Csuklója kifordult és pont beleesett a késbe. Mire a lány a mentőket hívta már halott volt. Gyere velem játszani! -mondta a kisfiú. Szemei úgy ragyogtak akár a gyémántok. De a lány nem ment, mással volt elfoglalva.

De unatkozom! -hangzott a felelet.- Csak játszunk valamit!

Keress magadnak valami játékot -mondta a lány.- Készíts egy jelmezt Halloween –ra! Holnap lesz a napja. A kisfiú boldogan szaladt el. A lány zenét hallgatott, nem vette észre, amikor az apró kezecske kivette a kést a helyéről. Kellett neki a jelmez miatt, de a karjában nem volt elég erő. Megvágta az ujjacskáját, szemében könnyekkel, kezében a késsel szaladt oda Amyhez. És utána minden olyan gyorsan történt.

  Minden másodpercben, amikor lehunyta szemeit a kisfiút látta maga előtt, szemében könnyekkel, maga körül sok vérrel. Nem merte becsukni a szemét, pedig érezte, ahogy az álmosság elnehezíti szemhéját.

  Egyszer csak recsegést hallott a lépcső felől. Vajon lenne valaki a házban? Hangtalanul felült az ágyán, hátát a falnak döntötte és hallgatózott. Újra hallotta az öreg szú ette deszkák recsegését, ezúttal már följebbről. Megbénította a félelem, fürkésző tekintettel meredt az ajtóra, mintha képes lenne átlátni rajta. A kilincs lenyomódott és –mintha láthatatlan erő mozgatná- kinyílt az ajtó. Amy egy sötét, magas alakot látott, egy kés összetéveszthetetlen formájával a kezében. Rögtön tudta ki az. Az alak közelebb lépett, majd megállt az ágya mellett. Kezében időnként megremegett a kés. Amy ráemelte nagy, kigúvadó szemeit. A két lány néhány hosszú percig csak bámult egymásra. Megállt akkor az idő, beengedték egymást legsötétebb gondolataikba, megmutatták egymásnak minden gyöngeségüket és félelmüket. A betörő karja egyre inkább remegett, míg végül már nem volt képes megtartani éles fegyverét. Egyszerre kezdtek el hullani mindkét alak szeméből a könnyek. Árnyak voltak, árnyékai saját maguknak, akik belülről rothadtak el. Nem maradt már semmi más régi életükből, csak a könnyek, amik most lassan csorgadozva hullottak a fapadlóra, a meleg dunyha takaróra.

  -Mit tettem? –suttogta az egyik árnyék, a földre rogyott, reszkető kezeit arcához kapta. Eltakarta maga elől a hideg szobát, a házat, a világot. Egyedül akart maradni, egyedül, mint az éjszaka, mint a sötétség és szenvedni a végtelenségig. Meghalt az öccse, a kis testvére, az egyetlen, akit szeretett, és aki viszontszerette. És megölte a fiút, akinek a szerelméért egyszer minden odaadott volna. De aki a testvére gyilkosát szerette. És mindezek után mégse volt képes gyűlölni a lányt, nem bírta megölni, elpusztítani. Csak magát tudta utálni és örült, hogy mindezek ellenére még sincs egyedül.

  -Meghalt, miattam. –nyögte a másik árnyék, összeroskadva az ágyon, magzatpózban bújva, nyöszörögve saját fájdalma miatt. Az ő felellősége volt, hogy vigyázzon a kisfiúra, az ő hibája volt. Rábízták, bíztak benne, pedig nem kellett volna. És most az ő lelkén szárad a halála. Tüdeje összeszorult levegő után kapkodott, hörgött, olyan erősen szorította ökölbe kezeit, hogy körmei felszakították tenyere vékony bőrét.

  Az első árnyék a kés után nyúlt. Még befejezhet mindent, még véget vethet mindennek. Már majdnem elérte, amikor egy bizonytalan kéz ragadta meg a csuklóját. Újra egymás szemébe néztek, néhány másodpercig néma társalgást folytatva. Összefonták remegő kezeiket. Felálltak, kiléptek a szobából, ki a házból, el a városból, a folyóhoz. Együtt merültek bele a jéghideg vízbe, fejük felett összecsaptak a hullámok, ahogy elnyelte őket a folyó tátongó gyomra. Velük merült el a tettük súlya is, húzta le őket egyre mélyebbre, mígnem szívük megszűnt dobogni. Kezük egymásba fonódva úsztak, vitte őket az ár, el –el a felejtésbe.