Novella- Elengedni

Drága Olvasóink,
most én jönnék, és már olyan rég hoztam nektek valami hosszabb olvasnivalót, hogy úgy döntöttem megosztok veletek egy novellát. Ezt még régebben írtam, még a nyár előtt, és lehet, hogy kicsit sablonos lett, de szerintem néha ilyen is kell. Egyébként -és ezzel minden jövendőbeli íróhoz is szólok, hátha segít- szerintem kifejezetten jót tesz néha sablonokat használni és csak arra figyelni, hogy hogyan tudod minél szebben, kifejezőbben leírni. Remélem ez nekem ebben az esetben legalább egy kicsit sikerült. :)
Jó olvasást és jó további nyarat (nem is merek rágondolni, milyen z után a pár gyönyörű hét után)!
Sok puszi: Em


Elengedni

Nem is tudtam, hogy igazából haragszom rá, vagy pusztán csak magamra. Nem tudtam eldönteni, hogy erre számítottam –e, vagy a furcsa érzés, ami a gyomromat és a lelkemet szorongatja teljesen váratlan. Hirtelen semmi mást se tudtam vagy éreztem, csak azt, hogy ő valahol nagyon távol van tőlem és még lesz is egy darabig. És ez mindennek ellentmondott. Minden olyan dolognak, amit tegnap megbeszéltünk és minden olyan dolognak, amit én tettem volna a helyében. Ha én vagyok ott, a lehető leghamarabbi géppel repülök felé, hogy újra láthassam, hogy újra átölelhessem, hogy újra együtt leehessünk.

 

   De ő mintha nem így érezne. Valamiért még mindig ott ücsörgött New York -i hoteljának szobájában és nézte a gyönyörű kilátását, nélkülem. Ki tudja miért, ez jobban csábította, mint a reptéren minden bút és bánatot, honvágyat és szenvedést feledve a karjaiba kapni. Annyira össze voltam zavarodva, hogy észre se vette, hogy a könnyeim kibuggyannak a szememből. Csak azt mutatták ki, ami éppen a lelkemben folyt le, de szégyelltem volna ennyire kimutatni az érzéseimet minden másik várakozó előtt, féltem, hogy rájönnek, miért sírok és szánalmasnak gondolnának. Ezért inkább remegő kezeimet az arcom elé emeltem és újra meg újra letöröltem újra meg újra előtörő könnyeimet. Hiába is próbáltam volna véget vetni a sírásnak, tudtam, hogy összetörtem belül és ezt nem bírtam volna bent tartani. Annyi minden bezárása után, ezt most muszáj volt kiengednem. Muszáj, mert ha nem teszem belülről felrobbant. Egy idő után meguntam arcom folytonos letörlését és úgy döntöttem, hadd gondoljon szánalmasnak, aki csak akar. Elvégre, úgy se fogja megismerni a teljes életem, az összes érzésem, így hát nem fog tudni igazságos véleményt alkotni rólam. Persze mindezek észérvek ellenére is lehajtottam a fejem. Ez van, ilyen az ember, ez ösztön, mi ellen nincs mit tenni. Ösztönösen gyengébbnek érezzük magunkat, ha túl sok érzelem süt le az arcunkról. Mert ha már annyira fáj valami, hogy azért apró cseppek záporoznak a szemeinkből, akkor az egy olyan dolog lesz, ami a gyengepontunk. És ha valamilyen gyengepontunkat megtudja egy idegen, akkor már képes minket bántani. És kinek kéne még több fájdalom, ha még a mostanival se tud megbirkózni?

  Az úszó cseppek mindent homályba borítottak, ami nagyon jól esett. Az arcomat hűvös simogatással szántották végig és percekig éreztem nedves nyomukat a bőrömön. Hiába is próbáltam volna magam hitegetni azzal, hogy egyszer majd vége lesz, és a könnycseppekkel hull el a fájdalmam is, még gondolatnak is őrültségnek tűnt. Hiszen, hogy tudna akármi is segíteni azon, hogy a férfi, akit annyira szerettem, hogy a saját életemet adtam volna egyetlen öleléséért nem szeretett viszont, becsapott és átvert? Úgy éreztem nincs olyan gyógyszer, ami kár egy cseppet is enyhíthetne a fájdalmamon.    

    Egyszerűen el voltam veszve a saját szenvedésemben. Pontosabban egy valaki lett volna, aki tud segíteni, aki egyetlen szavával újra feléleszt, de ő több ezer kilométerre volt most tőlem. És, ha itt is állt volna mellettem, akkor se segített volna rajtam, mert direkt tette ezt velem. Ha fájdalmat nem is akart okozni, de el akart tenni az útjából, elege lett belőlem és a kapcsolatunkból. Már amikor elutazott New York –ba rossz érzéseim voltak, nem tudtam, hogy miért megy el és magamat okoltam. Ő azzal nyugtatott, hogy csak miatta van, ki kell szellőztetnie a fejé, aztán majd visszajön és olyan lesz, mintha soha el se ment volna. De ma hajnalban kiderült, hogy sosem jön többet vissza. Miután három órán keresztül hiába vártam a gépére és főleg rá, írt egy SMS –t. Csak ennyit, még arra se vette a fáradtságot, hogy felhívjon, és úgy mondja el. Azt írta, hogy meg kell változtatnia az életét, tőlem távol. És a legbizarrabb az egészben, hogy én elhittem neki. Még akkor is elhittem neki, hogy csak egy kis levegőre van szüksége és utána jön vissza hozzám, mert ő is szeret engem. De utána elhatároztam, hogy felhívom és megbeszélem vele dolgot, mert a bátyja és a húga is hiányolta már, de amikor hosszú csörgés után valaki felvette a telefont egy finom, női hang szólt bele. Amikor rákérdeztem szerelmemre, hallottam, ahogy megszólítja és egy percre az ő hangját is hallottam, ahogy suttogva súgta: „Mondd neki, hogy nem vagyok itt!”

 

 

 És ekkor jöttem rá, miről is szólt ez igazából. Hogy ez nem rólam szólt, hanem csakis róla és erről a bizonyos nőről. Egy normális ember ilyenkor már a dühét próbálná levezetni, de én sose tudnék haragudni rá, olyan elmondhatatlanul szeretem, csak az fáj, hogy ő nem érez így irántam.

 

  Valószínűleg sosem lesz igaz szerelem az életemben, mert most, miután megismertem őt, soha senkit se fogok tudni majd még egyszer így szeretni.  De nem maradt más választásom, tudom, hogy el kell engednem. Most, egy évvel az egész után, tudom, hogy itt kell hagynom a szép emlékeket, ezen a repülőtéren, hogy elvigye őket a szél oda, ahova csak akarja. Hogy megszabadítson mellkasomat összenyomó súlyuktól és újra szabad lehessek –ha nem is egészen.

 

   És most már csak egyetlen egy könnycsepp szánkázott le az arcomon én pedig szórakozottan néztem utána, ahogy az államról legördülve a betonra fröccsent, kis foltot hagyva maga után. Reménykedtem benne, hogy ő is csak ekkora sebet fog hagyni rajtam –csak egy kis foltot, újra ragyogó lelkemen- és ezután megerősödve távozhatok. Kiléptem az ajtón, körbenéztem a napsütéstől ragyogó városon és úgy éreztem új ember lett belőlem.