Vers: Remény

Drága Olvasóink,
most megint én jöttem egy verssel, ami rövidebb lett, mint általában és egy kicsit másmilyen, de azért remélem tetszeni fog. Most, hogy valaki véleményezte az egyik versemet, tehát látom, hogy lenne rá igény, szeretnék majd több verset hozni.
  A versenyről: Pár novellát már megkaptam, de még özel se érkezett meg minden jelentkeztől. Vasárnapig még mindenkinek van ideje, illetve, ha valaki nem lesz addig kész és ír egy e-mail -t, meghosszabíthatom a beküldési határidőt. Ha pedig valaki meglátta a képeket és kedve támadt írni, de a jelentkezésről már lecsúszott, nyugodtan elküldheti e-mail -ben vagy kommentben, én pedig ( ha szeretné) szívesen véleményezem. :)
 Tehát itt is lenne a vers!
Puszi: Em


Remény

Szólt a jajj,
jött vele a baj.
Mint egy raj
szállt a madársereg.

Feketén
seregély,
gonosz teremtmény,
közeledett felénk.

A kegyetlen
reményem
jött felém,
mert azt hittem
szeretem.

Novella- Elengedni

Drága Olvasóink,
most én jönnék, és már olyan rég hoztam nektek valami hosszabb olvasnivalót, hogy úgy döntöttem megosztok veletek egy novellát. Ezt még régebben írtam, még a nyár előtt, és lehet, hogy kicsit sablonos lett, de szerintem néha ilyen is kell. Egyébként -és ezzel minden jövendőbeli íróhoz is szólok, hátha segít- szerintem kifejezetten jót tesz néha sablonokat használni és csak arra figyelni, hogy hogyan tudod minél szebben, kifejezőbben leírni. Remélem ez nekem ebben az esetben legalább egy kicsit sikerült. :)
Jó olvasást és jó további nyarat (nem is merek rágondolni, milyen z után a pár gyönyörű hét után)!
Sok puszi: Em


Elengedni

Nem is tudtam, hogy igazából haragszom rá, vagy pusztán csak magamra. Nem tudtam eldönteni, hogy erre számítottam –e, vagy a furcsa érzés, ami a gyomromat és a lelkemet szorongatja teljesen váratlan. Hirtelen semmi mást se tudtam vagy éreztem, csak azt, hogy ő valahol nagyon távol van tőlem és még lesz is egy darabig. És ez mindennek ellentmondott. Minden olyan dolognak, amit tegnap megbeszéltünk és minden olyan dolognak, amit én tettem volna a helyében. Ha én vagyok ott, a lehető leghamarabbi géppel repülök felé, hogy újra láthassam, hogy újra átölelhessem, hogy újra együtt leehessünk.

 

   De ő mintha nem így érezne. Valamiért még mindig ott ücsörgött New York -i hoteljának szobájában és nézte a gyönyörű kilátását, nélkülem. Ki tudja miért, ez jobban csábította, mint a reptéren minden bút és bánatot, honvágyat és szenvedést feledve a karjaiba kapni. Annyira össze voltam zavarodva, hogy észre se vette, hogy a könnyeim kibuggyannak a szememből. Csak azt mutatták ki, ami éppen a lelkemben folyt le, de szégyelltem volna ennyire kimutatni az érzéseimet minden másik várakozó előtt, féltem, hogy rájönnek, miért sírok és szánalmasnak gondolnának. Ezért inkább remegő kezeimet az arcom elé emeltem és újra meg újra letöröltem újra meg újra előtörő könnyeimet. Hiába is próbáltam volna véget vetni a sírásnak, tudtam, hogy összetörtem belül és ezt nem bírtam volna bent tartani. Annyi minden bezárása után, ezt most muszáj volt kiengednem. Muszáj, mert ha nem teszem belülről felrobbant. Egy idő után meguntam arcom folytonos letörlését és úgy döntöttem, hadd gondoljon szánalmasnak, aki csak akar. Elvégre, úgy se fogja megismerni a teljes életem, az összes érzésem, így hát nem fog tudni igazságos véleményt alkotni rólam. Persze mindezek észérvek ellenére is lehajtottam a fejem. Ez van, ilyen az ember, ez ösztön, mi ellen nincs mit tenni. Ösztönösen gyengébbnek érezzük magunkat, ha túl sok érzelem süt le az arcunkról. Mert ha már annyira fáj valami, hogy azért apró cseppek záporoznak a szemeinkből, akkor az egy olyan dolog lesz, ami a gyengepontunk. És ha valamilyen gyengepontunkat megtudja egy idegen, akkor már képes minket bántani. És kinek kéne még több fájdalom, ha még a mostanival se tud megbirkózni?

  Az úszó cseppek mindent homályba borítottak, ami nagyon jól esett. Az arcomat hűvös simogatással szántották végig és percekig éreztem nedves nyomukat a bőrömön. Hiába is próbáltam volna magam hitegetni azzal, hogy egyszer majd vége lesz, és a könnycseppekkel hull el a fájdalmam is, még gondolatnak is őrültségnek tűnt. Hiszen, hogy tudna akármi is segíteni azon, hogy a férfi, akit annyira szerettem, hogy a saját életemet adtam volna egyetlen öleléséért nem szeretett viszont, becsapott és átvert? Úgy éreztem nincs olyan gyógyszer, ami kár egy cseppet is enyhíthetne a fájdalmamon.    

    Egyszerűen el voltam veszve a saját szenvedésemben. Pontosabban egy valaki lett volna, aki tud segíteni, aki egyetlen szavával újra feléleszt, de ő több ezer kilométerre volt most tőlem. És, ha itt is állt volna mellettem, akkor se segített volna rajtam, mert direkt tette ezt velem. Ha fájdalmat nem is akart okozni, de el akart tenni az útjából, elege lett belőlem és a kapcsolatunkból. Már amikor elutazott New York –ba rossz érzéseim voltak, nem tudtam, hogy miért megy el és magamat okoltam. Ő azzal nyugtatott, hogy csak miatta van, ki kell szellőztetnie a fejé, aztán majd visszajön és olyan lesz, mintha soha el se ment volna. De ma hajnalban kiderült, hogy sosem jön többet vissza. Miután három órán keresztül hiába vártam a gépére és főleg rá, írt egy SMS –t. Csak ennyit, még arra se vette a fáradtságot, hogy felhívjon, és úgy mondja el. Azt írta, hogy meg kell változtatnia az életét, tőlem távol. És a legbizarrabb az egészben, hogy én elhittem neki. Még akkor is elhittem neki, hogy csak egy kis levegőre van szüksége és utána jön vissza hozzám, mert ő is szeret engem. De utána elhatároztam, hogy felhívom és megbeszélem vele dolgot, mert a bátyja és a húga is hiányolta már, de amikor hosszú csörgés után valaki felvette a telefont egy finom, női hang szólt bele. Amikor rákérdeztem szerelmemre, hallottam, ahogy megszólítja és egy percre az ő hangját is hallottam, ahogy suttogva súgta: „Mondd neki, hogy nem vagyok itt!”

 

 

 És ekkor jöttem rá, miről is szólt ez igazából. Hogy ez nem rólam szólt, hanem csakis róla és erről a bizonyos nőről. Egy normális ember ilyenkor már a dühét próbálná levezetni, de én sose tudnék haragudni rá, olyan elmondhatatlanul szeretem, csak az fáj, hogy ő nem érez így irántam.

 

  Valószínűleg sosem lesz igaz szerelem az életemben, mert most, miután megismertem őt, soha senkit se fogok tudni majd még egyszer így szeretni.  De nem maradt más választásom, tudom, hogy el kell engednem. Most, egy évvel az egész után, tudom, hogy itt kell hagynom a szép emlékeket, ezen a repülőtéren, hogy elvigye őket a szél oda, ahova csak akarja. Hogy megszabadítson mellkasomat összenyomó súlyuktól és újra szabad lehessek –ha nem is egészen.

 

   És most már csak egyetlen egy könnycsepp szánkázott le az arcomon én pedig szórakozottan néztem utána, ahogy az államról legördülve a betonra fröccsent, kis foltot hagyva maga után. Reménykedtem benne, hogy ő is csak ekkora sebet fog hagyni rajtam –csak egy kis foltot, újra ragyogó lelkemen- és ezután megerősödve távozhatok. Kiléptem az ajtón, körbenéztem a napsütéstől ragyogó városon és úgy éreztem új ember lett belőlem.

Utolsó kívánság

Sziasztok! Az utóbbi időben én is, mint Em egy kicsit eltűntem. De örömmel jelentem be, hogy visszatértem és hoztam nektek egy kis novellát. Az alábbi képből merítettem ihletet:

Remélem tetszeni fog! Jó olvasást!

Puszi
Lotte

Utolsó kívánság

Mindig is szerettem a veszélyeket. Talán épp ezért mentem katonának. De az már régen volt. Leszereltem. Azóta új életet kezdtem, a katonaságból pedig nem maradt más, csak egy emlék, néhány heg, és még valami, amit csak akkor ismertem fel, mikor rám szegezte a pisztolyát…

Így utólag feltűnt, hogy már sokszor láttam. Az újságosbódé mellett, a buszmegállóban, a kerítés mögött, a munkahelyemnél. Azokon a helyeken, ahol nap, mint nap jártam. Meg persze, évekkel ezelőtt a csatatéren, ahol lelőttem az apját. Még most is látom néha álmomban azt a gyilkos, mindenre elszánt tekintetet, a tüzet, ami akkor a szemében égett. És még az óta is, mikor néha-néha találkozott a tekintetünk az újságosnál. Már akkor is kész volt minden: ő, én és a szépen kifényesített revolver, benne a halálos golyóval. Már csak egy valami hiányzott, csak az időpontra várt. A megfelelő időpontra, ami valahogy évekig nem akart eljönni… egészen máig.

Ma valahogy semmi sem sikerült. Peches nap, ez van. Volt még ilyen, lesz is. Nem vettem igazán komolyan, mikor leöntöttem az egyetlen tiszta ingem a kávéval, és megégettem az ujjam a pirítóssal. Aztán elindultam a kocsihoz, ami természetesen nem indult, pedig általában semmi baja nincs. „Kicsi mercim. „  Általában ezzel a megszólítással ültem bele. Ma viszont ideges is voltam meg késve is, szóval maradt az „Akurvaanyádat”. Kénytelen voltam busszal menni. Basszus. A busz- természetesen, mert hát mért is ne- késett ráadásul tömve volt. Felnyomorogtam a másik három pasival együtt, és szexin összepréselődtem egy százhúsz kilós izzadt nővel, és egy büdös csövessel. Príma. Mikor végre megérkeztünk, úgy menekültem a buszról, mint akit a baltás gyilkos üldöz. Felrohantam az irodámba, ahonnan –végignézve az asztalomon és a naptáramon- komolyan visszakívánkoztam abba a szép sárga szardíniás-dobozba. Körülbelül háromezer e-mail, nyolcszáz aláírandó, és harminc ügyfél, akivel nagyon kedvesen el kell majd csevegnem. Juhéj, már alig várom! Nem részletezném ezekkel az izgalmas tevékenységekkel teli tíz órát, legyen elég annyi, hogy este kilenckor, mikor kijöttem az épületből, úgy éreztem magam, mint akit agyonvertek. Félig. Már alig vártam, hogy beüljek a „Kicsi mercimbe” benyomhassam a fűtést és húsz perc múlva már lezuhanyozva ülhessek le az ágyba, amikor tudatosult bennem, hogy a „Kicsi mercim” a fűtött garázsban pihen, a következő szardíniás-doboz pedig fél óra múlva megy. Anyátokat.  Még gyalog is húsz perc alatt hazaérek, úgyhogy semmi kedvem nem volt megint buszra szállni, miután fél óra-mivel biztos késik, legyen negyven perc-várakozás közben szarrá fagyok. Nem, kösz nem.  Inkább gyalog.
Az út valahogy nagyon hosszúnak tűnt. Még sose mentem haza gyalog. Közben leszállt egy vékony köd és a hó is szállingózni kezdett. Aztán esni. Meg zuhogni. Nagyjából tíz perce mehettem, mikor megálltam kifújni magam. Mögülem hó ropogása ütötte meg a fülemet. Valaki követ.
Minél kevesebb zajt csapva, lassan megfordultam, de csak a ködöt láttam, ami halvány ködfoszlányokból, mostanra sűrű felhőréteggé állt össze. Lassan hátrálni kezdtem a puha hóban. Hirtelen kemény aszfaltot éreztem meg a cipőm alatt. Megfordultam és futni kezdtem a letakarított betonon. Futottam bele a tejföl-ködbe. Egyre mélyebbre és mélyebbre. Aztán lassan azt vettem észre, mintha ritkulni kezdene. És valóban. A köd lassan kicsi foszlányokra szakadt, és már csak egy-két pókháló szerű darabja lebegett körülöttem. Megálltam. A szívem hevesen dobogott, alig kaptam levegőt. Megfordultam. Nagyjából ötvenméternyire a köd tömör falként magasodott előttem. Hunyorítva próbáltam kivenni valamit, hátha meglátom ellenségemet. Ellenség. Eszembe jutott Ray. A fiú, akinek megöltem az apját. A tűz a szemében, a korához képesti erős, férfias tartása, magas, izmos teste. Az a test, ami lassan kibontakozott előttem a ködből. Nem mozdultam, ő pedig egyre közelebb sétált. Mikor már csak öt méter volt közöttünk, megállt. Gyilkos tekintetét belemélyesztette az enyémbe, és a szemében izzó tűz szinte égette a retinámat.
- Emlékszel rám, Dave?
- Mit akarsz tőlem, Raymond? – Szeme összeszűkült, az orrlyuka kitágult én pedig összeszorítottam a szám. Ezt nem kellett volna. Csak az apja hívta teljes nevén, ezt valahonnan tudom.
- Azt hitted megúszod? – suttogta- Nem emlékszel, hogy megfogadtam, addig nem nyugszom, amíg meg nem fizetsz apámért? Nem emlékszel? Mert én emlékszem.
A kabátja alá nyúlt és előhúzott egy fekete revolvert. A fém színe megcsillant a hold fényében. Kattant a kibiztosító, ujját a ravaszra tette és rám szegezte a pisztolyt.
- Ray, ne szórakozz! – mondtam enyhe feszültséggel a hangomban.
- Ó, Dave én nem szórakozok, hidd el nekem!
Közelebb léptem hozzá, ő pedig meghúzta a ravaszt.
Elvétette.
Rohanni kezdtem az erdő felé. Ez tényleg nem szórakozik.
Hallottam, ahogy csörtet utánam, és a hang egyre közelebbről jött. Teljes erőmből rohantam.
- Úgysem menekülsz, Daved! Úgysem menekülsz.
Futottam egyre beljebb a sötét erdőbe. Kerülgettem a gyökereket és ugráltam át a köveken. Csakhogy nem láttam mindet. Egy kiálló gyökérben elbotlottam és elterültem a tisztáson. Felettem a lombok hagyta nyíláson keresztül a hold világított. Éppen fölöttem.
Ray gyorsan beért. Zihált, ahogy én is. Ahogy megállt –ma már másodszor- rám szegezte a fegyverét, és lenézően így szólt:
- Mi az utolsó kívánságod?
Belebámultam az arcába, a pisztoly csövébe. Végignéztem rajta. Olyan abszurd volt az egész. Ez a huszonnégy év körüli fiú a pisztollyal. A tekintetében a gyerekes riadtság és a gyilkos elszántság keveredett. Tudtam, hogy félnem kéne, hiszen rajta múlott az életem, de valahogy nem ment. A riadtság több volt a szemében. Feltűnt neki, hogy nem szólok, hogy nem félek. Lejjebb eresztette a fegyverét, én pedig tudtam mit érez: így nincs hangulata az ölésnek. Aztán hirtelen újra felemelte a kezét, pontosan a két szemem közé célzott, a fegyvere megcsillant a felettünk ragyogó hold fényében.
- Szóval? Utolsó kívánság? – kérdezte elszántan. A gyerekes oldalát majdnem teljesen kiszorította magából, szemében láttam, ahogy elméjét eltölti a düh, a bosszúvágy és az elszántság. Megéreztem, hogy komolyan gondolja. Most már komolyan. Elöntött a félelem és a düh. Felnéztem a holdra, és éreztem, hogy megmozdul bennem valami. A gyomromból indult, elindult felfelé, s félelmetes, vadállatias morgásként tört elő a torkomból.  Egy pillanat alatt talpra ugrottam, pupillám összeszűkült: egy vadállat szemével láttam a világot. Fél méterre álltam tőle, és belebámultam az arcába. Ray pupillája kitágult és elejtette a pisztolyát. Néztem a rettegéssel teli szemeket, és újabb morgás után megszólaltam:
- Fejezd be Raymond! Még nincs utolsó kívánság.
2014-08-21

Visszatértem! :)

Drága Olvasóim,
nem tudom kinek mennyire tűnt föl, de most nagyjából három hétre nem igazán voltam itt. De a lényeg az, hogy most itt vagyok és nem tudom meddig marad ez így, de gondoltam írok egy rövid kis bejegyzést.
  A versenyre a jelentkezést ezennel is (kicsit elkéve) lezárom, és várom az eddig jelentkezőktől a novellákat. Eddig egy novella már be is érkezett. :)
  Valamint amíg nem voltam itt megszületett bennem egy új regény-ötlet valamint egy novella sorozat ötlete, amiből még szünet előtt szeretném hozni az első novellát, de nem tudom, hogy sikerül -e. (Mivel az egyik blogon vendégírói feladataim vannak, egy másikon pedig versenyre jelentkeztem és a másik blogomat se szeretném elhanyagolni, eléggé úgy ézem, hogy el vagyok havazva. :)). De amint tudom, hozom. :) Az új regénynek pedig készülök egy kis ízelítőjével, ami remélem sokaknak megtetszik majd. :)
Mindezek mellett -ha ennyi nem lenne elég :)- szeretnék majd hozni egy cikket a romantikus regényekről meg úgy általában segítségképpen, hogy hogyan szőjjünk romantikus szálat a történetünkbe.
  Igen, tudom, sok a dolgom, remélem, hogy készen is leszek mindegyikkel. :)
Mindenkit ölelek: Em

Sziasztok! Az általunk meghirdetett verseny lendületet adott nekem, így ma én is írtam egy- a versenyben megosztott képektől eltérő- képről.. Nem éppen vidám hangulatú, de azért remélem tetszeni fog.
További szép nyarat Nektek és jó olvasást!
Üdv: Charlotte

Az utolsó lufi

Az utolsó szál is elszakadt. Az utolsó felszínen tartó erő. Ahogy belerohant a hűvös éjszakába, újra és újra felidézte magában azt az érzést mikor az utolsó, a legutolsó kéz is elengedi, és hagyja, hogy elsüllyedjen a végtelen fekete masszába. Abba a másik világba, ahol már minden mindegy, ahol már semmi sincs csak az az egyetlen nyomasztó érzés, hogy minden, ami szép volt az életben elveszett, és már csak egyetlen halovány emlék maradt a boldogságból, azokból az időkből, amikor minden tökéletes volt. Nem úgy, mint most.
Nem tudta elhinni. Egy hónapja kezdődött minden. Akkor indult el a lavina, de akkor még a vakító boldogságtól nem vette észre, ahogy az életéből lassan kiszakadnak egy-egy darabok. Ez mind csak akkor tűnt fel neki, mikor már visszafordíthatatlanul széthullott az élete. Mint apró kavicsok. Mint hatalmas sziklák. Mint pusztító kőlavina, úgy esett szét minden. Egyre nagyobb darabokban hullott alá az élete szilárd talaja.
Ettől bármi jobb lett volna. BÁRMI!
Mikor az az utolsó lufi is elszállt, elővett egy kést…
Ahogy lassan kihúzta a fiókból, a fém hangja betöltötte a szobát. Azt a nyomasztóan nagy sötét szobát. Egyedül volt. Teljesen egyedül, végtelenül magányosan. Már szinte érezte ahogy a halál angyala megérinti a vállát és suttogva hívja őt a másvilágra. A kés tökéletes pengéje megcsillant az éjféli hold titokzatosan derengő fényében. A szíve hevesen dobogott. Mint egy apró, védtelen madár, ami szembe nézve a halállal megpróbál menekülni a kalitkából. A kalitkából, ami eddig az otthona, a biztonságot nyújtó hely volt, most viszont a csapdája lett.
Nézte a kést. Belebámult a sötét angyal arcába…
És elöntötte a rettegés.
Rájött, hogy most engedte el az utolsó lufit. Ő volt az utolsó. Saját maga. Félt a haláltól. És most félt önmagától is. Eldobta fegyverét és belerohant az éjszakába…
Nem tudta, meddig futhatott, de mikor megállt, mikor már teljesen kifulladt, nem látta a csillagokat. A fényes, kellemesen hűvös éjszakából, csípősen hideg, ködös útvesztő lett. Nem látott mást csak derengő ködöt, és a körülötte elterülő nedves aszfaltot.
Akkor és ott feladta.
Elterült a hideg betonon és lehunyta a szemét.
Eltűntetett mindent az agyából, csak a saját légzésére figyelt.
Érezte, ahogy a hideg levegő beáramlik a tüdejébe… majd ki. Be… és ki…. be… és ki…
A szíve madara körül szétfoszlottak a kalitka rácsai.
Be… és ki…. be… és ki…
Szabad volt. Teljesen szabad.
Be… és ki…. be… és ki…
Be… és ki…
Aztán már csak ki…

C:T.